A LI-2-es nagyon megbízható, jó repülőgép (szárnyfesztávolsága 30 méter, törzs hossza 20 méter, üzemanyagtartály befogadóképessége 3100 liter, maximális repülési magassága 4000 méter), de ma – az egész világon – mindössze egyetlen repülőképes darab van belőle itt, a budaörsi repülőtéren, aki 1949-ben „született” és a világhírű repülési szakemberről, Kármán Tódorról kapta nevét – tisztelegve a mérnök élete és munkássága előtt.

Mindig vonzott a repülés világa; már óvodás koromban szerettem volna eljutni a repülőtérre, azonban – bár családom szinte minden kívánságomat teljesítette – reptérre soha nem vittek el. Így nem maradt más lehetőségem, mint – házunk erkélyéről vagy éppen előszobánk ablakából – tisztességesebb távolból, de azért mégsem túl messziről figyelni a budaörsi reptér le- és felszálló forgalmát, valamint otthonunk feletti légtér folyosóin közlekedő nagy utasszállító gépeket.
Felnőttként előbb fordulhattam meg különböző nemzetközi reptereken – természetesen utasként – de aztán 2006 nyarán végre elérkezett a pillanat, amikor először – hivatalosan, újságírói minőségemben – ellátogathattam a budaörsi repülőtérre.
Akkoriban – feldolgozandó témákon gondolkodva – arra az elhatározásra jutottam, itt az ideje végre felderíteni a budaörsi repülőteret és egy kis színes riport formájában megosztani élményeimet, tapasztalataimat, benyomásaimat az olvasókkal. Szerencsére főszerkesztőmnek sem volt kifogása témaválasztásom ellen, így hirtelen ötlettől vezérelve egyik reggel fogtam magam, és – jegyzetfüzettel, fényképezőgéppel felszerelkezve – lesz ami lesz alapon elindultam az ismeretlenbe.
Alig léptem ki házunk kapuján, szinte máris a repülőtér bejáratában állva találtam magam, ahonnan különféle kisebb repülőgépek szépen felsorakozott látványa tárult szemem elé. De! Nem túlzás és nem kötelező udvariaskodás, hanem tény: az első repülőgép, ami mindennek ellenére azonnal magára vonzotta tekintetemet, egy, a hátsó (nagy) hangárhoz közel álló, a többi géphez képest jóval nagyobb méretű, ezüst alapon piros díszítéssel rendelkező légcsavaros és láthatóan old-timer kategóriás madárka volt. A LI-2-es.
Bár akkor még nem ismertem a típus elnevezését, csak azt tudtam, hogy az valami hihetetlenül gyönyörű repülőgép, amihez óvatosan lépkedtem egyre közelebb és közelebb attól tartva, hogy valaki biztos mindjárt el fog zavarni. De nem így történt; kedvemre körbejárhattam azt a csodát és fényképezhettem is nyugodtan, senki nem szólt, hogy ezt nem szabad. (Akkor még piros volt az orra és motorjának külső burkolata, illetve az oldalát is ilyen színű festés díszítette; jelenlegi, korabeli Malév-festését 2008-ban kapta.)
Közben folyamatosan azt éreztem, hogy ezzel a formás gépecskével „muszáj” repülnöm, ki kell próbálnom, az nem lehet, hogy ne legyen erre valami lehetőség. És a lehetőség nem váratott sokat magára!
Azóta már sokszor repülhettem vele, de az élmény minden egyes repülés alkalmával újra és újra megérint. Olyan, semmi máshoz nem fogható dolog ez, aminek újbóli megélésére mindig vágyik az ember. Aki már repült vele, az tudja és érti, miről beszélek….
Lapunk hasábjain hétről-hétre – hetente megjelenő – cikksorozat keretén belül emlékezünk meg a tíz éves évfordulóról, amelyekben bemutatásra kerülnek mindazon személyek – többnyire a Goldtimer Alapítvány munkatársai – akiknek időt és energiát nem kímélő – áldozatos munkája nélkül ma aligha lenne repülőképes LI-2-esünk és akiknek köszönhető, hogy ez a gyönyörű repülőgép hatvan évvel saját kora után is hatalmas élményben részelteti a repülés szerelmeseit.

D. Molnár Márti