hirdetés

-Kérem, mondja el élete fontosabb állomásait.
Megpróbálom. Középparaszt családban nevelkedtem. Egyke voltam. Szüleim urat szerettek volna belőlem csinálni, „mert a parasztnak nincs becsülete”. A szülői házban csak svábul beszéltünk. Az óvodában csak magyarul tanulhattam. Iskoláimat magyarul, majd németül végeztem, illetve nem végeztem el semmit, mert háború volt és „felszabadulás” lett. Már 1945-ben megszabadult a család mindentől. A földreform törvénye a háborús bűnösök körébe sorolt, - kitettek az utcára. „Hajléktalanná” vált a család, földönfutóvá lettem. Amikor 1946-ban jött az un. kitelepítés, nem volt mivel megtölteni a batyunkat. Ezért nem is vittek el. 1948-ban egy bajai szőlőben találtunk hajlékot és ezzel megváltozott a világ. Napszámos, segédmunkás – majd vincellér lettem. Édesapám a fogságból hazatérve meghalt; édesanyámmal, nagyapámmal a pénzt összekuporgatva már saját kis otthont tudtunk megteremteni. 1956-ban magántanulóként kezdtem a német gimnáziumot Baján, ahol 1960-ban érettségiztem. Közben 1957-ben rám találtak mint a német nyelvet jól beszélő „dolgozó nép fia-ként” és Budapestre kerültem az akkori Magyarországi Német Dolgozók Demokratikus Szövetségéhez.

-Mi hangzott el a méltatásban?
Hambuch Géza tartotta a méltatást. Elárulta 55 éves barátságunkat, a hajba kapást és az együttműködést is. A Német Szövetségnél végzett munkáról idézek a méltatásból: „Mint a Szövetség főelőadója Krix György főként német kultúrcsoportok vendégszereplését szervezte. A többnapos német lakta településeken való tartózkodások kedvező alkalom volt arra, hogy nyitóbeszédekben és elbeszélgetésekkel ébresztgesse a svábokat és bátorítsa őket a nyelv-és kultúraápoláshoz létező jogok igénybevételére. Erre akkoriban nagy szükség volt. A legtöbb magyarországi német abban az időben még politikai és etnikai passzivitásba burkolódzott. Sokan menekültek a népi hovatartozásukból, sokan örökre. A hozzátartozás nemrég még kemény és nehéz hátrányokat eredményezett, melyektől az idősebbek nagyon szenvedtek. A fiatalabbak ezt könnyebben elviselték és egy életre megedződtek. Ehhez néhány sokat mondó adat: Az 1949es népszámláláskor csak 2.617 személy vallotta magát német nemzetiségűnek és 22.455en vállalták a német anyanyelvet… A sok év folyamán sokszor működtünk együtt. Most csak két példát említek: …1956 szeptemberében elkezdte működését a Pécsett alapított Pedagógiai Főiskola német tanszéke és Baján a III. Béla Gimnáziumban a németnyelvű tagozat. 1958-ban ehhez újabb három gimnáziumban létesült németnyelvű tagozat, a pécsi Leöwey-ben, Budapesten az Eötvös József gimnáziumban és Kőszegen a Jurisics-ben. Ezek beindítása nem volt könnyű dolog. A legtöbb szülőt meg kellett győzni, félszüket feloldani, hogy gyereküket az anyanyelven taníttassák. Wild főtitkár megbízásából Krix és Hambuch a nyári szünetben a Szövetség rozoga gépkocsijával végigjárták a falvakat, beszéltek a szülőkkel… és a német osztályok megteltek sváb gyerekekkel… 1958 elején Dr. Wildnek tettünk javaslatot, hogy Budapesten rendezzünk nagyszabású sváb-bált, - ahogyan ez a két háború közötti időben szokás volt. A főnök egyelőre – óvatosságból – a háttérben maradt és ránk hagyta a felelősséget. Sok svábot összetoborozni akkor még kényes dolog volt, sokak szemében egy politikai erőpróba. Bármennyire is hihetetlennek hangzik, Wild mégis eljött Óbudára és megnyitotta a háború utáni első német tömeggyűlést, melyre ezernél többen jöttek el, végignézték a háromórás kultúrműsort és másnap reggelig ünnepeltek, szórakoztak. Ez egy politikai áttörés, egy demonstráció volt. Szótlanul is jelezte: Még vagyunk! Megint vagyunk! Nem adjuk fel! Akarjuk és fogjuk nyelvünket, kultúránkat megőrizni, ápolni! – A következő sváb-bálra, 1959-ben a ’Közgázra’, melynek főszervezője Krix György volt, háromezernél több vendég jött el…”
Nagyon is jól végeztem munkámat, mondta a főnököm, mondták sokan. De egyesek szemében „túl sok volt a jóból”, ezért kényszerítettek állásom felmondására és megeskettek, hogy soha az életben nemzetiségi politikával nem foglalkozom. Cserébe hozzájárultak a külkereskedelemben való elhelyezkedésemhez. 35 évet húztam le a külkerben, 1970-től már mint nyugati cégek képviselője. 1989-ben ismét nyíltan vállaltam a nemzetiségi szereplést, 1990-ben társszervező voltam a budapesti Deutscher Kulturverein megalapításánál. Mivel ennek az egyesületnek (akkor) még nem engedélyezték a Jakob Bleyer elnevezést, így 1993-ban új országos egyesületet alapítottam „Jakob Bleyer Gemeinschaft” (Bleyer Jakab Közösség) néven. Az alakuló gyűlésről, az alapító okiratról, az alapító tagokról beszámolót készítettem, amit körlevélnek szántam. A 20 oldalas körlevél elejére odatettem az 1921-ben Bleyer Jakab által alapított Sonntagsblatt fejlécét. Jól festett. Mindenkinek tetszett. A következő körlevél már, mint Sonntagsblatt-újság jelent meg és hivatalosan bejegyzésre került.
Gyűlések, előadások, gyerektáborok szervezése, diákcsere Déltirollal voltak a következő évek programján. Az egyesület taglétszáma 500 fölé gyarapodott, az újság 1500 címre ment…