Köztudomású ugyanakkor, hogy a világháborút követő kitelepítési- és lakosságcsere-folyamatok során számtalan sváb családot űztek el Budaörsől, akiknek helyébe (vallását és származását tekintve) teljesen vegyes összetételű személyek, családok kerültek.

 

Bár hivatalos formában ezen a településen a mai napig nincs izraelita közösség, nincs zsinagóga és nincs holokauszt-emlékmű, mégis biztosra veszem, hogy ma már élnek zsidó származásúak ebben a városban, ezért tartom fontosnak és lényegesnek, hogy helyi lapunkban megemlékezzünk a holokauszt áldozatairól.

Sokat gondolkodtam azon, hogy egyáltalán mit is írhatnék arról a szörnyűségről, amit szavakkal aligha lehet kifejezni. Hogyan emlékezhetünk meg méltóképp a hatmilló ártatlan áldozatról, akiket a náci hatalom kegyetlenül legyilkolt?!
Európa több országában férfiak és nők, idősek és fiatalok, csecsemők, kisgyerekek és beteg emberek egyaránt kényszerültek előbb otthonaikból a gettók falai közé, aztán pedig onnan valamelyik náci haláltáborba.
Ma már szinte el sem tudjuk képzelni, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük ezeknek az embereknek, mennyi kegyetlenkedést, megaláztatást, szenvedést kellett elviselniük egy bomlott elme iszonyatos szüleménye miatt.
Egy barátom családja átélte a holokausztot, de ők még szerencsésebbek voltak: megmenekültek és életben maradtak, bár nyilván soha nem tudták emlékezetükből végképp kitörölni azt az időszakot. Álljon itt most az ő történetük:
„Szüleim és a bátyám Debrecenben éltek 1944-ben. Akkor ősszel összegyűjtötték a zsidókat a téglagyár területére, az ott kijelölt gettóba. Családomnak lehetősége adódott megszöknie onnan és a szüleim éltek is ezzel a lehetőséggel, de a bátyám – aki akkor volt tizenhét éves – úgy döntött, hogy marad a gettó falai között. Azért döntött így, mert a menyasszonyát és az ő családját vagonokban elhurcolták Auswitz-ba és vele akart maradni, de soha többet nem találkoztak és nem is hallott azóta sem róluk.
A háború végén szüleim egyre jobban várták haza nagyfiukat, de – véleményem szerint – hazatérésében már nem nagyon bíztak és azt hiszem, ezért vállaltak már kicsit idősebb fejjel még egy gyereket, engem. Ezt persze soha nem mondák ki, erről soha nem beszéltünk, de úgy gondolom, ez is közrejátszott születésemben.
Végül egy-két évvel a háború után a bátyám hazatért. Gyerekkoromban sokszor hallottam saját elmondásából is és később édesanyámtól is a történteket.
Nagyon megalázó bánásmódban részesítették őket a táborban; enni alig kaptak, leginkább csak borzalmas löttyöket ehettek, de abból is csak annyit, hogy éhen ne haljanak, viszont még hasznukat vehessék a nehéz fizikai munkákban, ami általában napi tizenkét óra erdei munka (favágás) vagy kőbányában kőtörés volt. Bátyám úgy 80 kg volt eredetileg, de mikor hazatért, ennek alig a felét nyomta.
Rengetegszer volt ’appell’, vagyis sorakozó. Ennek létszámellenőrzés is volt ugyan a célja időnként, de leginkább csak kitolásként sorakoztatták őket szakadó esőben vagy nagy hidegben, amikor órákig kellett a sorban állniuk.
Közben a foglyok állandóan reménykedtek kiszabadulásukban. Ha lövéseket hallottak a közelben, mindig abban bíztak, hogy végre jönnek a szövetségesek. És végül jöttek is. Szinte az utolsó pillanatban. A bátyámékat Dachau-ba akarták vinni, fagázos teherautókra szállították fel őket, majd menet közben azt vették észre, hogy a német kísérők magára hagyják a több teherautónyi foglyot és elszaladnak: keletről az orosz hadsereg, nyugat felől az amerikai katonák jöttek.”
Sajnos a múlton már nem tudunk változtatni. A már megtörténtet nem tudjuk meg nem történtté tenni.
Elszomoríró, józan ésszel felfoghatatlan és ugyanakkor mélységesen felháborító, hogy egyesek példaképüknek tartják azokat, akik ezeket a szörnyűségeket művelték annak idején. Érthetetlen, hogy hogyan képesek emberek ilyen gyűlöletet érezni más emberek iránt.
Mindannyiunknak – zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt – kötelességünk a történelmi igazságtlanság áldozataira emlékeznünk, de egyúttal kötelességünk az is, hogy a magunk helyén, a magunk módján tegyünk a gyűlölet és a kirekesztés ellen! Ne az ellenséget keressük egymásban, ne a vallási, szokási, kulturális, bőrszínen, külső megjelenésen, és ezernyi más eltérésen alapuló különbséget kutassuk embertársainkban, hanem próbáljunk inkább közeledni egymáshoz, megérteni a másikat, elfogadni a szokásait, elfogadni őt magát.

Dirner-Molnár Márti