Reggel fél nyolckor kezdődtek az előkészületek, legalábbis ami az istentisztelet utáni „nem hivatalos” részt, az idős emberek megvendégelését illeti. A szerda délelőtti nyudgíjas kör tagjai ekkor láttak neki az asztal megterítésének, szerény, de ízléses feldíszítésének, a gyümölcsök és az otthon előre elkészített sütemények kipakolásának és sok-sok liter tea megfőzésének. A munka nagyon jó hangulatban, baráti légkörben folyt, látszott, hogy a gyakorlott kezek otthonosan mozognak a konyhában. Még arra is bőven jutott idejükből, hogy a menet közben érkező régi ismerősök – a nyugdíjas bibliakör tagjai – kisebb ajándékokkal lepjék meg egymást előkarácsony ünneplése gyanánt: volt, aki házi készítésű – csillag alakúra vágott – birsalmasajtot hozott társainak és volt, aki kisebb gyertyatartókkal lepte meg a többieket.

A gyülekezet lelkipásztora, Petőné Püski Ilona egy-egy bibliai idézetet tartalmazó kártyát helyezett el a szépen felsorakoztatott bögrék és papírtányérok mellé, miközben rákérdeztem a kissé rendhagyó alkalom mikéntjére, okára. „Évek óta megtartjuk a nyugdíjas karácsonyi úrvacsorás istentiszteletet azok számára, akik mozgáskorlátozottságuk miatt már nem tudnak vasárnap eljönni a templomba. Természetesen most sem azt ’várjuk’ tőlük, hogy saját lábukon jöjjenek, hanem elmegyünk értük autóval és az alkalom végén vissza is szállítjuk őket otthonaikba.” „Az utaztatás megszervezése elég hosszú időt vesz igénybe minden évben” –veszi át a szót Rindt Ferenc, a gyülekezet egyik presbitere, aki – két presbiter társával: Halasi Józseffel és Nemes Tiborral együtt – vállalta az idősek fuvarozását. „Nagyjából egy hónappal korábban a feleségem felhívta az érintetteket és tájékoztatta őket erről az alkalomról, de sokan még nem tudtak konkrét választ adni, így velük folyamatosan tartotta a telefonos kapcsolatot. De nekem lassan kell is indulnom, hogy mindenki itt lehessen pontosan.”

A presbiter távozása után a lelkésztől tudom megkérdezni, hogy nem furcsállják-e a segítségre szoruló emberek azt, hogy ezzel a szállítással olyan szívességet fogadnak el, amit talán nem tudnak viszonozni. „Nem is kell, hogy viszonozzák. Meg kell tanulnunk alázattal elfogadni. Tudom, hogy ez emberileg nagyon nehéz feladatnak tűnik, de ebben is kérhetjük bátran Isten segítségét. Hisszük, hogy amink van, az Istentől van. És ha valaki ezt meg tudja osztani másokkal, az ezt szeretetből teszi, nem pedig viszonzásért.
Legtöbbször általában nem is annak tudjuk viszonozni a szívességét, aki rajtunk segített valamiben, hanem valaki másnak egy teljesen más dologban lehetünk a segítségére.

De aki ’csak’ imádkozni tud a többiekért, a szolgálatokat végzőkért, már az is hatalmas nagy segítség!”
Beszélgetésünk alatt egyre több idős ember érkezik, akik régi ismerősként üdvözlik egymást. Pár szót váltanak vallási tárgyú könyvekről éppúgy, mint családjaikban történt fontosabb eseményekről. „Olvastam ezt a könyvet, ajánlom neked is, nagyon jó” – mondja egyikük a régi barátnőnek. Máshol megszületett a legkisebb unoka és van, akinél szeptemberben már középiskolai tanulmányait kezdte meg a középső. Aztán valakinek táskájából előkerül egy fényképalbum, amelyben – természetesen – az unokákról készült képek vannak szépen, időrendben felsorakoztatva, miközben Rind Ferenc presbiter is megérkezik egy kerekesszékes nénivel és a konyhai előkészületeket végző asszonyok is átjönnek a gyülekezeti nagyterembe és elfoglalják helyüket az asztalnál. Kezdődik a kicsit rendhagyó, a megszokottnál kicsit kötetlenebb istentisztelet.

Petőné Püski Ilona szeretettel és Isten áldásával köszönti a megjelenteket: „kérjük, hogy Isten szent lelke által munkálkodhasson bennünk”, majd átadja a szót Poynár Szabolcsné Irénke néninek, aki imádsággal folytatja az ünnepi alkalmat. Ezután egy, a gyülekezeti énekeskönyvből kiválasztott, az alkalomhoz illő ének következik, majd pedig Irénke néni Igemagyarázatát (Mózes II. 33-21 és Lukács 2-7) hallgathatja a gyülekezet.
„Isten ezen a két Igén keresztül szeretne igazán boldog karácsonyt adni nekünk” – kezdi szolgálatát az igehirdető. Mielőtt az Úr Jézus megszületett, mindenhol azzal fogadták a várandós édesanyát, hogy ’nincs hely’. Így van ez ma is; a szívünk tele van a világ ezernyi kínálatával, de az Ő számára nincs hely benne.

Az Isten döbbenetes szeretete kitárt karokkal hív bennünket ’állj mellém a kősziklára’, az egyetlen biztonságos helyre, ami megtartja az életünket. ’Nálam van hely.’ Ő nem ítél el senkit sem a visszautasításért, hanem minden embernek felkínálja a lehetőséget. Az Ő szívében van hely számunkra.” (…)
„Az emberek a külvilágban már nem a Megváltó születését ünneplik, hanem sokkal inkább – csillogó kirakatok és túlkínálattól roskadozó üzletek látványa alapján – csak szeretnének örülni.” (…) „Sokszor nosztalgia vesz erőt rajtunk karácsonykor. Nagyon szeretnénk boldogok lenni, de nem tudjuk, hogyan. Emberi gondolkodásunkkal nem is lehetünk igazán boldogok, csak Istenre és az első karácsonykor megszületett Jézusra figyelve. Azért van karácsony, hogy neked üdvösséged legyen – ezt mondja az Úr.”

D. Molnár Márti