December 7.-én szerkesztőségi megbeszélés és egy gyors ebéd után délután 14: 30 óra körül érkeztem Révy Lászlóhoz, hiszen erre a napra volt tervezve a Tatra 12-es múzeumba való elszállítása, amit feltétlenül szerettem volna dokumentálni. A helyszínre érve meglepő változásokat tapasztaltam: a kapu és a műhely kis ajtaja egyaránt tárva-nyitva állt, ezen pedig – a bejárathoz közeledve – mindinkább láthatóvá vált a „főszereplő” gépkocsi részlete, jobb oldali futóműve, fényszórója és dudája.Mindez azonban semmi sem volt ahhoz képest, ami az ajtón belépve szemem elé tárult.

Furcsa érzés volt ez, amit megtapasztaltam. Három és fél hete egyfolytában készült, szépült az autó, tudatában voltam annak, hogy erre a napra teljes pompájában kell mutatkoznia, mégis elakadt a lélegzetem, mikor a legapróbb részletekig összerakva, szerényen állva csillogott a kissé poros és zsúfolt műhely belsejében. Körülötte még az újjászüléséséhez használatos eszközök: csavarok, csavarhúzók, franciakulcsok, díszléc-darabok, kisebb és nagyobb fúrógépek, kalapácsok, sőt szőnyegalátét- és sötétkék műbőr-darabkák is hevertek, de csak azért, mert Laci bácsi még nem pakolta el őket. Hiszen a Tatra elkészült és gyönyörű lett, már nem volt szüksége sem alkatrészekre, sem szerszámokra.

Vagyis… Az utolsó simítások az egyik bal oldali alumínium díszléccel épp folyamatban voltak. A tulajdonos elmondása szerint az a léc nem úgy állt, ahogyan kellett volna neki (habár biztosra veszem, hogy ez Laci bácsin kívül senki másnak nem tűnt volna fel), ezért gyorsan leszedte, igazított valamit a csavaroknak kifúrt lyukakon és már te(he)tte is volna vissza a rövidke díszlécet, csakhogy – a nagy izgalom közepette – teljesen megfeledkezett arról, hol is hagyta azt. Mivel az eltűnt díszítőelem keresése nem vezetett eredményre, a mester – fennhangon morogva és olykor-olykor bizony picit káromkodva is – arra az elhatározásra jutott, hogy a nagy alumíniumlécből újra ki kell vágnia a kisebb darabot. „Csak nehogy most jöjjenek” – mondta nem is annyira nekem, mint inkább saját magának. „Bármelyik percben itt lehetnek, az előbb telefonáltak, hogy már elindultak” – morog tovább a kék Tatra boldog tulajdonosa. „Most nem érek rá, ne zavarj, nem tudok beszélgetni” – folytatja, de ezúttal már nekem szól a rendreutasítás. Nem mintha beszélgetéssel akartam volna tölteni azt a kis időt, amíg csodálhatom azt a kék gyönyörűséget. Nem voltak már kérdéseim a restaurálással kapcsolatban, az már túlhaladott, átbeszélt dolog. „Most segíthetnél egy kicsit. Fogjuk meg ezt és vigyük odébb, mert útban lesz” – szólt ismét hozzám az ezermester, miközben egy repülőgépbe való kisebb motorra mutat. Gyorsan megfogjuk, arrébb tesszük, be egészen a műhely közepébe, a Tatra mögé, ahol senkit és semmit nem fog a továbbiakban akadályozni a közlekedésben. Ezután végre a helyére kerül a hiányzó díszléc-darabka én pedig elkezdem a kocsi fényképezését.

Hatalmas élmény egy ilyen, 1928-as gyártású autót egészen közelről csodálni; korábban csak fényképeken találkoztam ezzel a típussal, élőben még soha. Hirtelen azt sem tudtam, hol kezdjem fotózni. Előbb még egyszer körbejárom, nézegetem és – bevallom simogatom is de csak úgy óvatosan, nehogy nyomot hagyjak a fényes lemezborításon –, miközben az jut eszembe, hogy minden elismerésem Laci bácsiék szakmai tudásáé, felkészültségéé, ahogyan a restaurálás legutolsó két napja alatt a még hátralévő munkálatokat ilyen minőségben tudták befejezni!

Pontosan 15: 00 órakor begördült az udvarra a szállítóautó és „legénysége”: Hídvégi János, a Közlekedési Múzeum muzeológusa, Dr. Velich István, a zöld, valamint Földi Balázs, a fehér Tatra tulajdonosa és kölcsönös üdvözlés, rövidke megbeszélés, sztorizgatás után kezdetét vette a Tatra trailer-re való felrakása. Meglepően gyorsan, gördülékenyen halad a munka. Látszik, hogy Földi Balázs nem először szállít öreg autót. Csak ezen a napon a harmadik Tatra-t szállítja a múzeumba, ami már egy kisebbfajta rekord! De a többiek is határozottan profin állnak a munkához. A tulajdonos a jobb, Velich István a bal oldalon, Hídvégi János pedig hátul húzza-vonja, tolja az öreg járgányt, miközben Földi Balázs azt a létra-szerű vas szerkezetet akasztja rá a szállítókocsira, amelyen pillanatokon belül az autó fel fog gurulni a trailer platójára. Mindeközben én a műhelyajtóban állok és fényképezőgépemmel örökítem meg a történéseket.
Ahogy hárman nekirugaszkodnak a kocsi megtolásának, látszik, hogy nagyon nehéz feladatra vállalkoztak. A 800 kg súlyú jármű nem akar engedelmeskedni, megtorpan a műhelyajtó küszöbjénél. Aztán megint megtorpan és még harmadszor is visszahuppan a nagyon enyhe emelkedőről. Újbóli, negyedik nekirugaszkodásra aztán hirtelen annyira meglódul a Tatra, hogy nekem fotózás közben jó nagyot kell ugranom, hogy kivédjem az ütközést, Laci bácsiék pedig minden erejüket összeszedve fogják-húzzák vissza az autót, ami vészesen közel került nemcsak hozzám, hanem a másik oldalon lévő fadarabokhoz is. Az ugrás közben készült képeim persze kissé homályosra sikeredtek.

Amint felkerült a Tatra a platóra, Földi Balázs nekilát az utolsó simításoknak, rögzítő kötések elhelyezésének, Laci bácsi pedig beszalad a házba átöltözni.
Pár perc múlva, 15: 30 órakor(!) elindult a vélhetően nagy feltűnést keltő szállítmány. Laci bácsival – és idő közben, pontosabban a legeslegutolsó utáni pillanatban megérkezett Robival – megkíséreljük követni őket. Sajnos azonban túl sok időt vesztegettünk és már nem érjük utol a többieket. Éppen a Kisfaludy utcai kereszteződés piros lámpája előtt állunk, amikor a Károly király úti körforgalomban felbukkant a nem mindennapi karosszéria teteje, de szinte azonnal el is tűnt és a múzeumig való megérkezésünkig végérvényesen nyoma veszett. Így kénytelen voltam lemondani azon elképzelésemről, hogy menet közben fotózom az érdeklődő, döbbent tekinteteket.
16: 20 órakor – nem sokkal a többiek után – megérkeztünk a múzeum elé, ahol aztán nagyon rövid idő alatt lekerült a Tatra a platóról és a következő percben már bent is volt a múzeum kiállító csarnokában, másik két társa mellett. A sarokban. Ez kicsit furcsa elrendezésnek tűnt, rá is kérdeztünk ennek okára, de Hídvégi János mindannyiunkat megnyugtatott, hogy ez csak ideiglenes megoldás. „Holnap egész nap ezen fogunk dolgozni, hogy megtaláljuk három autó megfelelő és méltó helyét, de ehhez előbb a többi autót kell átrendeznünk.”

Ahogy így együtt van a három egyforma és mégis más gépkocsi, a tulajdonosok – akik persze nem most először látták egymás autóit – körbejárták másik két „kollégájuk” járgányát és különféle szerelési, műszaki dolgokat vitattak meg. „Ellenőrizék”, hogy minden úgy van-e ahogyan kell, illetve, hogy ki miben tért el a megszokott-tól, de mindezt baráti hangulatban, viccelődve tették. Én is körbejárogattam persze mindhárom járművet és megállapítottam, hogy tényleg vannak apró letérések közöttük. Az egyik legszembeötlőbb különbség – legalábbis egy magamfajta nem műszaki embernek – az volt, ahogyan az alumínium fellépőt rögzítették. Hárman háromféleképpen. További érdekességként könyveltem el, hogy csak az egyik – a zöld, Velich István tulajdonában lévő – Tatra rendelkezik a pótkerék mögött elhelyezett korabeli csomagtartóval. De számtalan apró eltérést lehet még megfigyelni, amelyek többnyire az autót saját kezűleg restauráló tulajdonos leleményességét, ügyességét és találékonyságát dicséri.
17: 00 órakor a tulajdonosok nagy örömmel, de mégis kicsit talán fájó szívvel hagyják magukra autóikat a múzeum csarnokában.
December 9.-én délelőtt 11: 00 óra körül telefonált Laci bácsi és elmondta, hogy korán reggel bement a múzeumba és felszerelte kiállított kocsijára a a kereső- és indexlámpákat, ahogyan korábban tervezte. Közölte továbbá, hogy előbb elmegy Robiért, onnan egyenesen jön értem, mert a tervezettnél előbb kell indulnunk a Budapesten lévő nagy torlódások miatt. Közben a Széna téren felvesszük egyik barátnőmet is, aki – hozzám hasonlóan nem műszaki érdeklődésű ugyan, de – szintén nagyon szereti az old-timer autókat.
A délelőtti torlódásnak nyoma sem volt egész utunk során, kényelmesen odaértünk 12: 30-ra a múzeumba.

A nagy csarnokba belépve láthatóvá vált, ahogyan átrendezték az állandó kiállítás járműveit, a Tatra-k pedig a helyiség mértani középpontjába kerültek, a kupolatető alá.
Mindhárman – akárcsak a többi korábban érkezett érdeklődő – az autók fotózásával töltöttük a hátralévő fél órát, ami ilyen környezetben és ilyen elfoglaltság mellett nagyon hamar eltelt. Mindeközben folyamatosan jöttek az emberek a páratlan alkalomra. Mire Hídvégi János elkezdte volna megnyitó beszédét, olyan sokan lettünk, hogy pótszékeket kellett beállítani és ez láthatóan nagyon jó érzéssel töltötte el a három Tatra-tulajt.
Rövid beszédet mondott még az intézmény főigazgatója is, majd pedig Földi Balázs, a fehér Tatra tulajdonosa tartott előadást autója restaurálási munkálatairól. Ennek keretén belül megtudhattuk, hogy elsőként a fa karosszéria készült el. Ehhez kőrisfát használtak. Utána a motorháztető újjáépítése következett; az eredeti annyira rossz állapozban volt, hogy arról épp csak a pontos méreteket tudták levenni, valamint a „kopoltyúi”, azaz az oldalt található rácsos részei maradtak meg eredeti és restaurálható állapotban. Következő feladat az ajtókeretek és küszöbök, illetve ezek tartóinak és merevítőinek elkészítése volt. Mint kiderült, nagyon alaposan megerősítette autóját, mert: „igazi huszas-harmincas évek-beli nyitott túrakocsit szerettem volna. Bár nem ezzel szeretnék járni dolgozni, de ha valaki el akar menni vele több ezer kilométerre, az nyugodtan nekivághasson az útnak.”

„Négyajtós taxi-karosszériát építettünk újjá, de mivel a korabeli katalógus alapján ezt a változatot lehetett extrákkal – fémlemez borítással és dukkó fényezéssel – is kérni, arra gondoltunk, hogy legyen egy ilyen példány is, ezért ezt készítettük el.”

Miután a kocsi faváza elkészült, következett a lakatos munka: a fa szerkezet acéllemezekkel való beburkolása, majd a sárvédők elhelyezése, aztán pedig a belső műszerek beszerzése. Ez külön nagy figyelmet és időt igényelt, ugyanis nem lehet pontosan tudni, hogy annak idején milyen műszereket használtak, de a beépítésre került műszerek mind korabeli szerkezetek. Aztán a benzintank újjáépítése következett – természetesen – korabeli technika alapján horganyzott lemezből. A végére maradt a motor felújítása, ami Földi Balázs beszámolója alapján kifejezetten könnyen és gyorsan ment. „Régi vágyunk volt, hogy a magyar építésű Tatra-k a hazai Közlekedési Múzeumban láthatóak legyenek minden érdeklődő számára” – fejezte be végül előadását az egyébként földrajztanárként dolgozó fiatalember.

Mint minden kiállítás alkalmával, itt és most is lehetőség volt a hivatalos részt követően kis kötetlen beszélgetésre, nézelődésre, fotózásra, de amikor a múzeum egyik – a nyilvánosság előtt zárva lévő helyiségéből – előjött Hídvégi János, kezében a kordont tartó oszloppal, ez félre nem érthető módon a megnyitó ünnepség végét jelezte minden jelenlévő számára. Így hát szép lassan szedelőzködtünk és egy életre szóló élménnyel gazdagodva elindultunk hazafelé.

D. Molnár Márti