A PUNCTUM egyrészt utalás a Fotográfus.hu Alapítványi Iskola megszűnésére, ezért ez a rendezvény tekinthető az iskola egyfajta záró kiállításának is, másrészt ez a cím hivatkozás a Roland Barthes által bevezetett „punctum” fogalomra is, amely a fényképek szemlélése közben fellépő egyfajta szubjektivitást jelenti, a kép egy teljesen érdektelen részét, ami valamiért mégis fogva tartja a tekintet.

Cikksorozatunkban szeretnénk pár szót ejteni a 14 kiállító művész munkájáról:

Székely György fotói Szentkirályszabadja Laktanyaként ismert részén készültek, ahol egykor az orosz és ukrán katonák állomásoztak és alakítottak ki maguknak egy kis várost, amelyet a szovjetúnió felbomlása után elhagytak, az itt található épületek pedig azóta is üresen állnak, lassan kifosztották őket, ami pedig megmaradt, azon úrrá lett az enyészet.

Székely György - Sehol Senki, Sehol Semmi... (2011)

Balázs Anna egy ál-dokumentum sorozatot készített, amely azt a Magyarországot mutatja be, ahol az izlandi Eyjafjallajökull vulkán 2010-es kitörésének következtében keletkező vulkáni hamufelhő hatása valóban érzékelhető (ugyanis bár a vulkáni hamu elérte Magyarországot is, jelenléte csaknem észrevétlen maradt, de ennek ellenére több száz amatőr felvétel készült a jelenségről).

Balázs Anna - Budapest, 2010-04-14 (2010)

Simonyi Balázs a lakótelepi fiatalok világához próbált közelebb kerülni, így jutott el a ”fogyasztói kultúra templomaiba”, a plázákba. Képsorozata az általa szubjektív módon érzékelt és megfogalmazott, tespedt, spleenes, tengő-lengő plázaéletmód vizuális lenyomata.

Pataki Vukov Ágnes felfigyelt arra, hogy az autótulajdonosok az autóikra ragasztott matricák vagy szívderítő üzeneteiket tartalmazó táblácskák által akarva-akaratlanul beadnak valamit a közösbe, ezáltal észrevétlenül formálva mindenki ízlését, hangulatát. Leginkább azokat az erősen használt, több generációs autókat szerette meg és kapta lencsevégre amelyekre valószínüleg még egykori tulajdonosa tette fel a megkülönböztető jelzéseket 15-20 évvel ezelőtt. Ettől kezdve már szociográfiai kutatássá fajult a nézelődés. A benzintank sapkát bekebelező fekete-fehér kockás házak, vagy az erősen a nyolcvanas évekre hajazó leány az oldalelemeken, remekművé váltak az alkotó szemében, mivel beteljesítették küldetésüket: egyedivé, megismételhetetlenné váltak.

 Pataki Vukov Ágnes - Szocio-kaszni (2011)

Nemes László Budapest utcáit járva hasonlóságot vélt felfedezni a néhány ház falán található különös vonalak és ábrák, valamint a Nazca-vonalak között. A megdöbbenést viszont annak a ténynek a felismerése jelentette, hogy ezek az ábrák láthatatlanok a fejüket lehajtva járó honfitársak előtt, épp úgy, mint a Nazca-vonalak is azok számára, akik csak a földön járva haladtak el mellettük… Felmerül a kérdés: kik és mit akarnak üzenni nekünk, akik felemeljük tekintetünket?

Just Péter sorozata a fénnyel való kísérletezgetés és az idő relatív voltának eredménye. Sorozatának egy-egy képét az egy expozíción (30 mp) belüli pillanatfelvételek eredményezik, amelyek tulajdonképpen egy hosszú expozíción belüli sok rövid expozíciót jelentenek, ezeket viszont nem a fényképezőgép követette el, hanem az alkotó sajátkezűleg állította elő egy fényforrás segítségével egy sötétkamrában. Az eredmény pedig egy kevésbbé szokványos, de annál izgalmasabb önarcképsorozat lett.

 Just Péter - My 30 seconds (2011)

Kerekes Katalin sorozatának kiindulópontja, egy a család balatoni nyaralójában 50-60 évvel ezelőtt készült kép volt, amelynek hatására Katalin a családi archívumból felkutatott régi fényképekből vetített a nyaraló mai külső és belső tereire, így a projekció eszköze révén valamelyest részesévé válhatott és megörökíthetett egy időszakot, melyet már csak a fotók és a családi emlékezet tart életben.

 Kerekes Katalin -Édes Jó Zebukám! (2011)

Porgánszki Éva szintén egy családi történetet dolgoz fel: a második világháborút katonaként megélt, majd azt követően szovjet hadifogságba esett nagybátyjának állít emléket, de munkájához nem archív felvételeket használt fel, hanem általa korábban készített képeket, amelyek egymásra vetítve álomszerű emlékképekké válnak, ezáltal az adott korra jellemző káosz hangulatának illúzióját keltve.

Porgánszki Éva - In Memoriam I.G. (2011)
 

Rapi Mariann munkáját is a családi múlt ihlette, de ezt kicsit tágabb értelemben dolgozta fel, ugyanis fotósorozatával a népballadák közös jellemzőinek visszaadására tett kísérletet, ami azért volt fontos számára, mivel családja múltjában szintén fellelhetőek ballada témájú történetek, egyfajta mítoszok, amelyek minden bizonnyal az alkotóra is kihatottak. Éppen ezért képei szereplőjének saját magát választotta.

Martinkó Márkot a REM-fázis, vagyis az alvással töltött idő egyik fontos periódusa foglalkoztatta. Ez tudatállapotunk azon változása, amely az álmok idejét jelenti. Célja olyan fotósorozat elkészítése volt, melyben a szereplő álmainak belső terei kivetülnek az álmodó köré, miközben az ő ábrázolása, passzív alvó állapota a valóság szintjén marad.

Martinkó Márk - R.E.M. (2011)

Barcza Gergely munkájához olyan diakeretek használt fel, amelyektől korábbi tulajdonosaik megváltak, de nem szedték ki belőle képeiket. Egyrészt az érdekelte, hogyan változik meg a jelentésük attól, hogy eredeti közegükből kiszakítva kiállítótérbe kerülnek, másrészt pedig az, hogy a diák “retro” hangulata csak a témaknak, szereplőknek és tárgyaknak köszönhető-e. Szerinte a képek színvilága legalább annyira meghatározza ezt. A diákat beszkennelve megnézte, hogy milyen színtónusok, milyen arányban szerepelnek a gyűjteményben. Ezt a színkört összehasonlította a saját digitalis géppel készített, illetve internetes albumokból gyűjtott képek színkörével, és az eredmény nagyjából mindig ugyan az volt: a diák színe “teljesebb” volt. A leszámolt színkört az erre használt program által készített recept szerint ténylegesen is kirakta, ezéltal egy egyedi tárgyat hozva létre.

Barcza Gergely - Dia Színkör (2011)

Váradi Viktor videóinstallációja egy nagyobb fotós munka, az Öndefiníció része, amelyben saját személyiségét próbálja meg definiálni azáltal, hogy kérdéseket tesz fel magának. A kiállított annyag, arra a kérdésre keresi a választ, hogy a mindennapjai határozzák-e meg az egyént, a személyiséget? A projekt másik célja, hogy megmutassa azokat a tipikus képi világokat, stílusokat, technikai megoldásokat, amelyek mentén elindulhat a pályán egy mai fotográfus, hiszen a fotográfiának is megvannak az elmúlt százötven évben kialakult saját normái, elfogadott, és ismert látványai, amelyhez mindenki csak egy kis részt tesz hozzá saját személyiségéből, típusokat, stílusokat mixel, amitől aztán a kész mű vagy egyedi lesz, vagy nem.

Tihanyi Anna Roy Lichtenstein festőművész, és az amerikai pop-art jeles képviselőjének, az 1960-as években készült képeit értelmezte újra. Fotóin olyan szituációkat emelt ki, amelyek személyes élményeihez kapcsolhatóak, technikáját tekintve pedig sorozatán a Pop Art jellegzetes vonásait hangsúlyozta. Képei a valódiság – nemvalódiság kérdését feszegetik, igyekezve a képregény és a valóság közötti vékony vonalat megtartani; kérdésként hagyva hogy mi túlzás, és mi valóság, hol kezdődik a fikció, és a meddig tart a realitás.

Dienes Szabolcs Egy saját maga által épített tárgyról – fából készült, tér(kocka)formába rendezett 3dimenziós „bit“ – készített felvételeket, amelyek fragmentumai pixel módjára „oldódnak” fel a már alaptulajdonságában is texturális felület kölcsönhatásaként. A projekttel bemutatható a természet adta fa bütüvégek és korunk digitális rendezett vagy rendezetlen pixelhalmazai paradox összevetése.

A kiállítás megtekinthető 2011. november 27-ig, hétköznapokon 16 és 20, hétvégén 11 és 18 óra között a Zichy majorban.

Szeretettel várjuk kedves látogatóinkat!