"1962-ben születtem Angyalföldön. Édesanyám családjában hat, édesapám családjában két gyerek volt. A család egy udvarban lakott. Később Erzsébetre költöztünk, ott jártam általános iskolába, akkor a rajzoláshoz fűződő szeretetem és tehetségem feltűnt a tanáraimnak. Már akkor sok rajzomat állították ki az iskola folyosóján.

Hatodikos voltam, amikor egy új rajztanár érkezett az iskolába, egy frissen diplomázott fiatalember: 29 éves lehetett akkor, teli tetterővel. Rajzot és földrajzot tanított nekünk. Az első rajzórán már feltűnt, hogy nem egy átlagos tanárról van szó. Verseket hozott nekünk, azt felolvasta és ki kellett találnunk, hogy ki a szonett írója. Michelangelóról volt szó a szonettben a XV. század csodálatos művészéről.

Bámultuk és csodáltuk ezt a tanárt. Merőben más volt, mint amit idáig megszoktunk. Mindenkit magával ragadott stílusával, forradalmian új nevelési módszerével. Megmutatta nekünk, hogy egy igazi művész az nemcsak rajzol, hanem minden, ami az élet szépségeihez tartozik, így a zene, a verselés, a festés, megérintik és nyitottá válik minden szépre, ami majdan a művészetében, az alkotásaiban fog kiteljesedni.

Tanítása később az én életemben is beigazolódott. Személye meghatározó volt az én további pályafutásomra. Rajzszakkört vezetett, ahová nagy örömmel mentünk el. Ez a tanár verseket is irt, kapcsolatban volt az akkori irodalmi körökkel is. Mi tanítványok mindig rajzoltunk, lino-metszeteket, grafikákat, kézi grafikákat készítettünk, természetesen ő is készített grafikákat, de a mienket is betette az alkotások közé.

Kormos Istvánt, Nagy Lászlót, Ágh Istvánt szemtől szemben láthattuk és rajzolhattuk le, hiszen az ő baráti köréhez tartoztak ezek az emberek, akiket meghívott egy-egy szakköri foglalkozásra.

A Piramis Együttesnek pl. kislemezborítót készítettünk. A szakkori foglalkozások egy 15 m2-es kis lakásban zajlottak. Több iskolában is híre ment ennek a szakkörnek. Ez a szakkör ma 35 éves, mi hárman-négyen, ős- szakkörösök még mindig oda járunk, valamit tanítványaink is, sőt gyerekeink és unokáink is.

Nemzetközi sikereink is voltak, Belgiumtól kezdve, Bulgáriában, Törökországban, Svédországban. Sajnos tanárunk, Morvai László beteg lett és meghalt, de egy életen át nem feledjük őt, hiszen neki nagyon sokat köszönhetünk. Általa nyílt ki a világ a számunkra és lettünk érző és látó művészek.

Az általános iskolából a József Attila Gimnáziumba mentem rajz-francia szakra. S habár a tanárom engem a rajzkészségem miatt erre a pályára szánt, mégis kipróbáltam magam és jelentkeztem riporternek, ahol második lettem országos riporter-versenyen. Molnár Dániel volt a zsűritag. Jártam Kertész Zsuzsához beszédtechnikára és Bajor Nagy Ernőhöz. De a középiskolában tagja voltam az énekkarnak is, ahol Sass Szilvia édesapja volt a karmester és ő engem az énekesi pályára szánt volna. Én azonban az Iparművészeti Egyetemre szerettem volna menni.

Közben kapcsolatba kerültem egy etyeki asszonnyal, aki a fonal sodrásával, a szövéssel ismertetett meg bennünket. Szombat délutánonként összejöttünk, remek hangulat volt nála mindig. Itt szőhettünk, saját magunk festhettük a fonalakat. De ennek ellenre péntekenként mindig a szakkörben voltam, ahol a felvételire készültem, a szombati foglalkozások pedig a szakmai vonalat erősítették.

Az Iparművészeti Egyetemre csak második kísérletezésre vettek fel, ahol szövésre szakosodtam. Ezen a szakon összesen négyen voltunk. 1982-ben kezdtem és l987-ben végeztem el.
Ösztöndíjas voltam Erzsébet és Ferencváros határában, a Hazai Fésűsfonó- és Szövő Gyárban, ahol én az első felvételim után - ami nem sikerült – itt dolgoztam reggel 6 órától délután 2 óráig, minden nap, hogy legyen gyakorlatom. Cérnázóként kezdtem, mindenféle gépsorhoz odamentem. Volt ott egy mintázó szövőszék, amihez néha odamehettem. 

Ösztöndíjasként l987-ben ide jöttem vissza. A diplomamunkám szovjet exportra készülő női felsőruházati termék volt. Fekete-fehér színezésű anyagot terveztem kosztümszövetre, majd színeset, amit én magam terveztem meg. Nagy nevek voltak akkor, mint Vámos Magda, aki a konzulensem volt .

De nemcsak az anyagot, hanem magát a ruhát is megterveztem hozzá. Akik megvarrták mindezt, az az OKISZ Labor volt. 1987-ben már jelei mutatkoztak a változásoknak, látszott a nagy hanyatlás. A piacokat egyre másra veszítette el a gyár.

Így oda már nem mehettem vissza dolgozni, hanem Iparművészeti Vállalathoz kerültem a Művészeti Osztályra. Itt mindenféle  szakmába vágó művészeti ággal találkoztam, ami számomra szerencsésnek mondható. Zsűrizésben vettem részt, ami mint kezdőnek nagy lehetőség volt. Így a szakma jelentős tagjait mind megismertem.

Nagyon széles művészeti kapcsolataim lettek. Rálátásom volt a belső építészettől kezdve a kerámiáig, a bőr, a ruha, a formatervezések világára. Ez a kapcsolatvilágom most is él. Ezekben az években nagyon sokat tapasztaltam és tanultam. Nyomó- Szövő Üzletágban volt lehetőségem tervezni.
Molnár Göb Zoltánnal az Iparművészeti Iskolában ismerkedtem meg. Ő belsőépítész- tagozatra járt. Közös munkánk rögtön a diplomázás után az OKISZ Labor jóvoltából jött létre. Ő az un. „tetőspecialista”, mert nincs az a forma, ami alá ne tudná megtalálni a szerkezetet..

Tanítani egy Csillaghegyi Általános Iskolában kezdtem, aztán 1992-ben, Marci fiam születését követően óraadóként tanítottam rajzot. Mellette a Könnyűipari Műszaki Főiskoláról felkértek, így felnőttképzésben tervezést tanítottam. Formát, anyagterveket és kollekciózást.

Nyíregyházán levelezőn elvégeztem a Tanárképzőt, mert mellette dolgoztam a MAYA Divatcégnél, amely a Goldberger Gyárból nőtt ki. 51 %-ban magyar, 49%-ban német cég volt. Ez a KBC, amely ma is létezik. A digitális nyomás megszületése, valamint  Ázsia feltörekvése a piacokra végleg megpecsételte a gyár sorsát: 2005-ben bezárt. Megszűnt az Iparművészeti Vállalat, az Iparművészeti Alap is átalakult, állandó harcokkal, most és mindig, hogy a pénzügyi alappal elfogadtassa, hogy valamiféle dotációhoz jusson.

2005-től a Vámos Ilona Ruhaipari Szakközépiskolában tanítottam. Jelenleg a Forrai Magániskolában tanítok, a divatstílus - tervezői szakon. A szombathelyi Miniatűr textilbiennálén, a Margitszigeti Viztoronyban, majd a Várban is volt kiállításom. Az első kerületi Művészek Egyesületében is dolgoztam. Tallinba  Molnár Göb Zoltánnal, a férjemmel mentem. A Duna palotában már közös kiállításunk volt.

Együtt dolgoztunk Izraelben, Tel-aviv és Jeruzsálem városában az ottani Iparművészeti Egyetem szervezésében volt kiállításunk.

1996-ban költöztünk Budaörsre. A mi találkozásunk szerencsés volt. Mi inspiráltuk egymást és a művészetünkben sosem rivalizáltunk, hanem együtt- működünk és gondolatainkkal segítjük egymás munkáját.

Riport: Major Edit
Fotó: Veiland Gyula