A pontos vizsgálati eredmények összegzését a beharangozó cikkünkben találhatjuk. A felmérésekből egyértelműen kiderül az is, hogy a fiatalok tudása a „szerről” megfelelő. Itt ezen az előadáson kevesen vagyunk. Biztosan, jobb erről a témáról nem hallani, homokba dugni a fejünket. Úgyis annyi probléma van, még ez is? Bizony „még ez is”, a sok mesterségesen gerjesztett és nagyra növesztett egyéb probléma mellett. Pedig mindez párhuzamosan fut mai életvitelünk, szemléletünk mellett. Az utóbbi 10 évben, iskolában, óvódákban dolgoztam pszichológusként. Van tapasztalatom az elfoglalt, túlhajszolt szülőkről és a lelkileg elhanyagolt gyermekekről. Sok esetben a hiányzó kapcsolatot, bensőséges együttlétet a jól kereső, karrierpályán lévő szülők pénzzel, tárgyakkal való elhalmozással kívánják kiváltani. Láttam néhány napi 5-10 ezer forinttal iskolába engedett elsős, másodikos gyermekeket az iskolai büfében édességezni. A kompenzálás másik fajtája a mindent megengedés, vagy a rapszodikus odafordulás, amely tulajdonképpen egy rejtett lelki elhanyagolás. Ez a nevelési stílus a gyermekben hamis énképet alakít ki. Megerősíti a korai csecsemőkori (ebben az időszakban a fejlődés normális velejárója) az un. mindenhatósági érzést, amelynek fennmaradása későbbi életkorban már nem segíti a gyerek alkalmazkodását a külvilághoz. A követelmények nélküli nevelés során a gyermek normális veleszületett megküzdő képessége elsorvad. A hamis énkép szerepét a szenvedélybetegségek esetén tudományos vizsgálatok is igazolták. Persze a szenvedélybetegségek oka többfaktoros. A betegség mögött sokféle ok kimutatható, (például a kezeletlen depresszió egyes alkoholizáló magatartás mögött).

Felnövünk, iskolákat végzünk el vagy kivégződünk. Lelkünkben vajon felnövünk-e? Az első nagy lelki sérülésig elszórakoztat bennünket a felelősség nélküli felszínes világ. Hiszünk az elénk tárt közéleti, média tükörnek, hogy szépek, sikeresek, hatékonyak vagyunk; például, ha a soványság szépségideáljára gondolok, amely sok-sok serdülő leányt betegségig juttató koplalásra buzdít. Csak valami hiányzik. Mindezt a hiányt ki lehet pótolni fogyasztással, márkafüggéssel, szórakozással és extrém esetben szerhasználattal. Az iskolában megtanulunk sok szükséges és sok felesleges dolgot, de nem tanulunk magunkról, a lelki életünkről szinte semmit. Nem érünk rá ezekkel a dolgokkal foglalkozni, hiszen mind a versenypályán rohanunk együtt a többiekkel, nehogy valamiről lemaradjunk. Hol kell hát kezdeni a megelőzést? A szemlélet megváltoztatása lenne a legfontosabb.
A fogyasztói társadalomban az „árucikk létforma” a meghatározó: a tárgyakra alapozott értékek, (a személy piacképessége, a minőség egyenlő a mennyiséggel, fogyasztás, amennyit termelsz, annyit érsz). Szemben a személyekre alapozott létformával, ami pedig a fenti értékek helyett (hit, öntudat, megértés, bizalom, önátadás, felelősség, együttműködés). A dologszerű érzésvilág, amely az árucikk létforma jellemzője a manipuláció, erőszak, versengés, visszatartás, büntetés. A személyes érzésvilág (szeretet, együttérzés, szövetség, bensőségesség, ráhangolódás. Az értékválság az élet minden területét áthatja mindez az kisgyermekkortól kezdve. Aki elveszti a fonalat valami oknál fogva kihull a sokszor csak formálisan létező „hálóra”.
Hol vannak az intézmények, hova lehet fordulni, ha baj van és milyen fogadtatást kapunk ott. Vidéki kórházban dolgoztam, szőlőtermelő vidéken, húsz évvel ezelőtt alkoholbetegekkel. Felkészült lelkes szakembergárdával, pszichológiai szemléletű főorvossal az élen. Igen, voltak eredményeink.
Ma már a legtöbb kórházi helyen a pszichológusi státusz is megszűnt, ez már manapság luxusnak minősül.

Milyen keveset tudunk a terápiákról, azt, hogy hova lehet fordulni abban az esetben, ha hozzátartozónk, barátunk, ismerősünk szerhasználatát észleljük.
Baráti körömben a drogügyben érintett apa telefonon segítséget kért az egyik közismert terapeutától a fia ügyében, aki durván elutasította, mondván, hogy miért nem a gyerek telefonál. Hát miért nem? Nem mindenkinél jön be a drasztikus elutasító stílus. Még megpróbálkoztak néhány intézménnyel aztán feladták. Láttam küszködéseiket a huszonéves szerhasználó fiúkkal, akinek szerencsére sikerült megállni. Tudjuk azt, hogy a pszichoterápiák sikerének legfontosabb része a bizalom a kliens részéről. Manapság még akármilyen fiziológiás betegséggel is szorongva megy az ember a kórházba, nemhogy drogfüggőséggel. Igen, nagy a felelőssége a környezetnek, de kevesen tudják, hogyan kell adott esetben hatékonyan eljárni a különböző függőségi stádiumban lévő emberrel. Régebb óta fennálló drogfüggőség során kialakul a betegnél egy bizonyos „karakteropátia”, ami egy jellembéli torzulást jelent, amelynek következménye lehet a különböző súlyosságú visszaélés, akár a segítőkkel szemben is. Tehát ebben a stádiumban nagyon fontos a szakember, aki fel tudja mérni a páciens állapotát és ehhez szabja a segítést. Megelőzésben pedig sokkal több elérhető közösségi rendezvényt igényelnek a fiatalok, ehhez pedig „kell egy hely”, hogy ne az utca legyen a szintér.

Bécsi Judit