- Hogy kerültél a Budaörsi Játékszínhez?
- A színművészetis negyed éves gyakorlatomat a Budapesti Kamaraszínházban és a József Attila Színházban töltöttem. A „József Attilá”-ban, a Süsü, a sárkány című előadás próbafolyamata alatt dolgoztunk együtt először Harangi Marcsival, ő hívott Budaörsre, az Anconai szerelmesek című darabjának egyik főszerepére. Én rögtön megszerettem az előadást, hiszen ezek az olasz dalok igazi örökzöldek.

- Mi volt az első meghatározó színházzal kapcsolatos élményed?
- Az első színházi élményem, amire emlékszem, szülőfalumban, Apagyon egy vándor bábszínész társulat meseelőadása volt. Vagy megemlíthetném azt is, hogy engem gyerekként elvarázsoltak a református istentiszteletek. És azért akárhogy nézzük, az is egyfajta színház. Ez rám akkora hatással volt, hogy egészen 13 éves koromig úgy gondoltam, hogy református pap leszek. Az első meghatározó színházi előadás a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Hamletje volt, aminek ma is megvannak előttem a képei, volt az egész történethez, a szereplőkhöz egy viszonyom, állást akartam foglalni a darabbal kapcsolatban.

- És mi indított el a pályán igazából?
- Olyan közegben nőttem fel, ahol mindenfelől azokat a visszaigazolásokat kapta az ember, hogy bátran merjen próbálkozni, próbálja ki magát a sportban, versmondásban, éneklésben, tanuljon hangszereken, keresse a lehetőségeit, és nyilvánvalóan az általános iskolában mindez ösztönzőleg hatott rám. Középiskolába Nyíregyházára kerültem a Krúdyba, az ének tagozatról a matek tagozatra egy élettel teli gimnáziumba. És a legjobb az egészben az volt, hogy a gimiben is a határaimat keresgélhettem. Itt kezdtem el versenyszerűen kosárlabdázni, amit az egyetemi évek alatt hagytam csak abba. És ott volt a színjátszó kör, ahol jobbnál jobb dolgokat csináltunk, például Petőfi: A helység kalapácsát rögtön elsőben, aztán rengeteg Krúdy-jelenetet, amiket nagyon szerettem, főleg a Szindbádról szólókat. Sokat jártunk színházba. Érettségi után Miskolcra kerültem jogra. Rögtön szeptemberben volt egy versmondó verseny, amit akkor hirdetett meg először az Észak- Kelet-Magyarországi Regionális Versmondó Egyesület, ahol Kaleidoszkóp-díjas lettem. Az egyetemi éveim alatt, az egyesület keretein belül működött az Egy MASzK drámaműhely, amiben, naná, hogy részt vettem. Közben elkezdtem a színi tanodát Nyíregyházán. Akkor kezdett bennem megfogalmazódni, lehet, hogy mégis meg kellene próbálni a színműs felvételit. El is jutottam a második rostáig. A színi tanodában az év végi vizsgáink zenés darabok voltak. Negyedéves voltam a jogon, a színi tanodában pedig harmadéves, amikor a Nyomorultakat megcsináltuk. Én voltam Jean Valjean. Az előadás annyira jól sült el, hogy háromszor meg kellett ismételnünk a vizsgát, rá egy évre még nyolcat játszottunk belőle. Mert az emberek egyszerűen látni akarták. Emlékszem egyik előadás után édesapám elfátyolosodó tekintetére, a szavaira „Neked ezt érdemes csinálnod!”. Mivel akkor már negyedéves voltam a jogon, „célszerű” volt befejezni az egyetemet, szépen lediplomázni. Megtudtam, hogy a színművészetin a diplomaosztást követő évben indul zenés színész osztály. Elhatároztam, hogy oda be akarok kerülni. Ennek megfelelően elkezdtem céltudatosan készülni a felvételire, és így fel is vettek a 2005-ben induló zenés osztályba.

- Mi volt a legmeghatározóbb színpadi élményed?
- Életem egyik legkedvesebb szerepe Sztravinszkij: A Katona története című előadásában volt. A Katonát játszottam. Ez egy falusi Faust-történet. Már a próbafolyamatot is nagyon szerettem, és az előadások alatt más sem érdekelt, csak hogy ezzel a figurával estéről estére megjárjam a poklot és a mennyet, és végül otthagyjak egy darabot a lelkemből a színpadon.

- Számodra mit jelent a színház, a színjátszás?
- Önmagam keresgélése az adott szerepben, az adott előadáson belül. Hogy megtaláljam az eddigi életemben azt az állapotot, vagy azt a szituációt és az adott szituációban az akkori énemet. Nekem ez a keresgélés a legfontosabb... Ehhez nagyon sok eszköze van az embernek: a mozgása, a beszéde, az ének, a tánc, hogy intellektuálisan hogyan készülsz fel egy szerepre, hogy mit tudsz ezekről a dolgokról, hogy mennyit olvasol… Ez mind eszköz ahhoz, hogy megmutasd a szerepben önmagadat. Itt van például a Ludas Matyi… Falusi gyerek vagyok, és amikor megpróbálom elképzelni ennek a hangulatát, nagyanyám muharral benőtt hátsó udvara ugrik be, a régi istállóval, a kapirgáló baromfikkal, a hatalmas szénakazallal, és az akkori Gabika, ahogy mezítláb, mocskosan szaladgál a muharon, beleugrál a szénakazalba, incselkedik a tyúkokkal. Szóval az akkori „Tyukos Gabi”-t szeretném most megtalálni.

Kép és szöveg: Schmidt Barbara
Forrás: Budaörsi Napló márciusi száma