A mai napig is a „korához képest” kiváló, száraz állapotban lévő, több járatú pince egy része az egykori Zichy kúriával egyidős. „Az 1720-as években már állt Örsön a Zichyek ’váracsszerű’ kastélya.” –olvashatjuk Filipszky István: Nehéz kezdet című kiadványában. Az idei évben megjelent Budaörsi Lexikonban korabeli leírást és alaprajzot találunk a régi és az „újonnan tervezett” pincéről: „A Budaörsön lévő uradalmi nagyház és pince épületének alaprajza. 1773.február.” 1799-es keltezéssel maradtak fenn a Jacob Gföller gödöllői kőművesmester készítette tervrajzok a pince nagyobbításáról, présház, lakóépületek hozzáépítéséről.

 

Szép napokat élt meg a Zichy-kastély, amikor a község az 1880-as években a Korona Uradalomtól megvette az értékes ingatlant, és leányiskola céljára az Irgalmas Nővérek rendelkezésére bocsátotta. Az apácák tantermeket alakítottak ki, létrehozták a zárdájukat és egy kápolnát is berendeztek. Több mint hatvan éven át nevelték a budaörsi lányokat hitre, erkölcsre, tudásra. A második világháború alatt az ódon falak nősikolytól voltak hangosak. Százával menekültek a pincébe, biztonságot remélve, az orosz katonák zaklatása elől a lányok, asszonyok. 1948-ban megtörtént a felekezeti iskolák államosítása. Az épület még egy ideig leányiskolaként működött – sokan még ma is úgy emlegetik, mígnem az 1957-ben a Művelődésügyi Minisztérium kötelezővé tette a koedukációs képzést. Akkor a Fiúiskola lett az 1. számú, a Leányiskola pedig a 2. számú általános tanintézet. Ma a Magyar Posta tulajdona.

 

Hogyan emlékeznek vissza a szemtanúk, a túlélők az 1944-45-ös, háborús időkre?
-Az apácáknál kerestünk menedéket- mesélte Laboranovits Mária, aki édesanyjával menekült a katonák elől. - A Leányiskola alatti pincében rengeteg ember zsúfolódott össze: nők, gyerekek, öregek. Talán több mint ezren. A férfiak a fronton harcoltak, mint a mi édesapánk is, akit soha többé nem láttunk. Az oldalszárnyban az apácák egy oltárt állítottak fel. A pincében kút is volt. A hetekig tartó megpróbáltatások alatt ott gyerekek születtek és többen meghaltak…Nekünk a lépcsőn jutott már csak hely. Láttuk, amikor Sík atya az apácanővért védte a katonákkal szemben, és az egyik katona megütötte. Szép Zoltán káplánatya tudott oroszul, beszélt a katonákkal, akik végül is elmentek. Elmondani nem tudom mennyire féltünk, valósággal rettegtünk. Egy másik alkalommal úgy mentettük az életünket, hogy a felnőttek a már meggyengült téglafalat a mai Ébner-köz felé kidöntötték és mindenki szaladt, amerre látott.
-Egy rettegéssel teli éjszaka után már nem éreztük magunkat otthon biztonságban, ezért a Leányiskola pincéjébe menekültünk a kisfiammal és a testvéreimmel. - emlékezett vissza Posch Róza, akit 1946-ban kitelepítettek és napjainkban Nordheimben él - Már nagyon sokan szorongtak ott. Az apácák élelmet osztottak nekünk. Legyen áldott az emlékük is, amiért segítettek mindenkinek, erejükön felül azokban a vészterhes napokban. Jöttek az orosz katonák és asszonyokat kerestek, krumpli hámozáshoz. – Az öregek menjenek! – figyelmeztettek az apácák. De azokat a katonák visszazavarták.. Tisztálkodási lehetőség szinte semmi nem volt. Néhány nap múlva jött egy ember és arról tájékoztatott, hogy Budapesten és a faluban már csend van, haza mehetünk. Örültünk ennek a hírnek, mert féltünk, hogy kitör egy járvány a higiéniai körülmények miatt.
Róza még a sajátjánál is jobban féltette gyermeke, a két éves Jakab életét. A kisfiú felnőtt, ma Heilbronnban él, tíz unokának boldog nagypapája. Régi vágya volt, hogy egyszer láthassa azt a pincét, amiről édesanyja oly sokszor mesélt. Amikor szeptemberben Schmidt Mátyással és Rothausky Józseffel, a Heimatverein képviseletében szülőföldjükön, Budaörsön jártak, alkalom nyílott arra, hogy megnézzék azt a híres pincét. Józsefnek a nővére talált ott menedéket abban a kíméletlen időszakban. –Most már értem, hogyan férhetett itt el annyi ember. – mondta Posch Jakab. Meghatódva járták be, közel 65 év után a járatokat, megtalálták a kút helyét, a szellőzőnyílásokat…
Hálásan mondtak köszönetet az engedélyért Kiss Orsolya Kálmánné intézményvezető-helyettesnek és a postai dolgozóknak a kedvességükért, a segítségnyújtásért.

Steinhauser Klára