Mikor elkészült vele, készítője kiválasztott neki egy jó helyet, ahol nem zavar senkit, ahol alig látszik, szinte megbújik a bokrok s az akácok fedezékében. Ahonnan viszont jól látni mindent, az őszödi templomtornyokat, amelyek az összesűrűsödő lazúros párában olykor szinte lebegni látszanak, az odavezető út fasorait, a somogyi szelíd dombhajlatokat, s a falun is túl a nagy kékséget, ahol már nem mindig érzékelhető a határ az ég és a víz kékje között, s amelyből sejtelmes bársonyossággal, mint mesebeli cetek háta, emelkednek ki a habokból a tihanyi félsziget zöld magaslatai. Jó eltűnődni e faluhatáron, a föld mélyről jövő, nyers illataiban fürödni lágy, langyos hajnalokon, vagy megtisztulni az alkonyat lebukó aranyló sugarában.

Olyan egyszerű ez a pad, mint amilyen egyszerű és természetes a hely, ahol áll. Nem cifrára faragott, puccosra cizellált, csak egy sima deszkából fabrikált szerény és racionális ülőalkalmatosság, amely csupán azzal, hogy pihenő helyet kínál a balatoni táj csodálatára, már a padok sorában is előkelő helyet érdemel. Úgy tűnik, mintha mindig várna valakit, egy megfáradt vándort, vagy a faluszéli parcella szorgos művelőjét, és kérné, álljon meg egy szusszanásnyira, hordozza körül tekintetét e fenséges tájon, vegye észre mindazt a temérdek szépséget, ami csak látókörébe kerül. Hisz nincs is felemelőbb, mint kémlelni a végtelent, s közben álmodozni, elmélkedni, megfejteni évmilliók rejtélyeit, s belelátni a jövő talányos titkaiba. Vonz a föld és tiszteletet parancsol. Megnyugtat és bátorít, erőt ad, életet és megélhetést. Nagy kincs, a legnagyobbak között is talán a legnagyobb. Mindig ugyanaz és mindig más, csak ezerszínű ruháit cseréli szüntelen az évszakok körforgásszerű váltakozásában. Mikor tavasszal zsendül a vetés, mint smaragd csillog drágakőnél fényesebben, selymes szőnyegként elterülve lábunk előtt, csípős frissességet hintve szerte szét, majd aranyszőkén hullámzik aratáskor a délibáb alatt, az új kenyér illatával elegy, ősszel meg fanyarul barnállik, rozsdásodik, s a kukorica leveleivel susog reménnyel és hittel teli ismerős dallamokat, karácsony táján meg a jeges hó elől a szeretet melegébe bújtatat.

Nyomom a pedált fölfelé kaptatva a falu felé. Az M7-esről a Toldi Miklós utcán át lekanyarodok balra a Kölcsey utcába, majd jobbra a Madáchba, a mézes utcája felé. Közben nem győzőm csodálni a módos, nyugatias feelinget sugárzó új családi házakat és mesés kerteket. Kicsit irigylem is néha joviális nyugalmukat, a látszólagos gondtalan jómód, meg a helybeliek mindennapi szorgos törődésének apró jeleit. Aztán befordulok a Bem utcába, és kerekezek odáig, ahol az aszfaltút végkép véget ér, s a házak is elfogynak. Itt, mintha elvágták volna, kitárul a széles és végeláthatatlan határ.

Lábam előtt hever az édes anyaföld, egy szépen művelt parcella formájában, s hátán a mindennapi kenyérnek való. Hát nem lenyűgöző? S egy kicsit beljebb az út végétől két akác fedezékében előbukkan ez a pad. Mióta megpillantottam, mindig visszatérek hozzá. Vonz a messzeség, a határtalan távlat tündéri látványa. Felszállnék én is képzeletben, messze, a távoli hegyeken is túlra. Majd ismét vissza a rögös jelenbe. Mintha magányos is lenne egy kicsit ez a pad. Mintha elhagyta volna valaki. Félve kémlelem, vannak-e a közelben? Lemerészkedhetek-e rá egy pillanatra? De soha sehol senki. Igen, mintha a magány padja lenne, vagy az elmélyülésé, mint ahogy az Isten házában szokás. De titkos légyottoké is lehetne akár.
Bár ha jobban szemügyre vesszük, azért mégsem tűnik teljesen elhagyottnak, hisz ép rajta a festés, nem ütött-kopott, nem viharvert, elfeledett. Zöld színe akár a május ébredése. Gondos készítője még egy csinos kis ládikót is fabrikált hozzá, egyik végéhez illesztve, amibe időnként tarthat valamit. Talán egy flaska borocskát, vagy a pipahuja kellékeit? Nagyon szeretheti a földet ott, a szemesi határban meg a kitáruló mesés távlatokat, a szent és „dicső természetet”!

Kicsit most azért bűnösnek érzem magam, hogy felfedtem ezt a titkot, a hely titkát, valaki titkát, az eldugott falu széli zug misztériumait. Így esetleg már mások is felkereshetik, megtörhetik a békés csendet, a természet nyugalmát és varázslatát. Ezer bocsánat érte! A kis pad ügyes mesterének még így, ismeretlenül is minden tiszteletem és elismerésem, s kérem, nézze el, ha biciklitúráim közben néha alkotásán megpihenek. Hiszen ha másban nem is, a táj csodálatában talán rokon lelkek vagyunk, s ezen a falu széli, nyílt szívű padocskán valahol padtársak is…

Varga Bótos Anna