Arany János fordításában e gyönyörű, hitvallással felérő Hamlet-idézet olvasható Bujtor István már korábban felszentelt síremlékén. Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész méltó emléket állító alkotásán, melynek avatására Judit ide, a balatonszemesi temetőbe, István barátunk örök nyughelyére meghívott bennünket. Valamivel több, mint másfél éve már annak, hogy István az elmúlás mindnyájunkra váró erős huzatában az égiekhez távozott, de mégis úgy érezzük mindnyájan, hogy itt van velünk  Azért érzünk így, mert Bujtor István lebilincselő személyiség volt, akiben a tartás és a humor, a kedvesség és az irónia egészen bámulatos harmóniává érett. Irigyei nem voltak, kizárólag rajongói. Remek humora barátunkat sohasem hagyta el. Szeretnivaló ember, nagyszerű barát és kiváló kapitány volt. Bátran és karcolatlan lélekkel élt.

Minden pillanatában ő „A Bujtor” volt, semmi más nem érdekelte igazán, mint amivel éppen foglakozott. De ott, akkor és azon a területen tréfát nem ismert, mert tudta és éreztette is az őt körülvevőkkel, hogy amit vállalt, abban neki tökéletesnek muszáj volt lenni. Mert csak önmagában és szeretteiben bízhatott. Győztes mosollyal nézett a befutott társakra, a díjakra, a sikerre. S tette ezt úgy, hogy sohasem érzékeltette, talán ő is megérdemelne valamit, ami életpályája és művészeti hitvallása alapján elérhette volna őt. Nem így történt, de soha föl sem merült benne, hogy emiatt mást és másképpen is csinálhatna. Ez igazi tartást, erős gerincet mutatott. Sokszor megkeseredett, de sohasem vesztett, mert a végén győzött.

Életművével is, és a mi szívünkben is. sokféle töltetű ambíció van, sokféle felhajtóerő, de az övé volt talán a legnagyobb, a végletesen elszánt. Mert olyat akart és tudott is alkotni, ami itt marad velünk örökre, és utódainkkal is. Igaz ember, jó barát és nagy művész volt egyszerre, hitt az általa választott és járt útban. Ő végigment ezen az úton, a többi a mi dolgunk és feladatunk.

Zarándokhely volt e temető eddig is, de még inkább így lesz ezután. Bujtor István, drága barátunk, nem feledünk és nagyon fáj, hogy már nem vagy velünk.

Szeretném Judit, Anna, Balázs és Karesz valamint családtagjaik nevében mindnyájatoknak megköszönni, hogy megtiszteltetek bennünket ezen a szép napon.

Köszönöm.

***

Buday Miklós: Kedves Mester! Jól illik ez a síremlék az életművébe. Milyen kapcsolata volt Bujtor Istvánnal?
Melocco Miklós: Természetesen tudtuk egymásról, hogy melyikünk kicsoda, sokszor találkoztunk, bár nem hosszú időkre. Már-már barátság volt. Ezzel a szóval az ember csínján bánik. Szívélyes viszonyban voltunk. Balatonfüreden egyszer találkoztunk, tőle kérdeztem, hogy az édesanyját meglátogathatjuk-e a feleségemmel, nem rossz-e, ha megyünk. Azt mondta, hogy menjünk nyugodtan, örülni fog. Legutoljára azt mondta, hogy nem tudok mit tanácsolni, mindegy, hogy mentek-e vagy sem. Így utoljára nem mentünk. Tudom, hogy nem mondták meg neki, hogy a második fia is meghalt, mert egyrészt hátha ártottak volna neki, de lehet, hogy el sem jutott volna a lelkéig. Aztán elaludt ő is.
Buday Miklós: Igen, kommunikációs nehézségei voltak már.
Melocco Miklós: Nem tudjuk, milyen 100 évesnek lenni – ő annyi volt. Mikor süllyed valaki, mi a fontos, mi tartja ébren. Kábulatban volt ő, közhasznú szóval kómában. Éber kómában – ezt hallottam, így már a szó nem annyira csúnya, mert értelmesnek tűnik. Az éber kóma olyan, hogy nem eszméletlen, de hiába szólítod meg, nem felel. Ugye Isten törött csellója hallgat. Nem lehetett, úgyhogy nem mentünk el. Bujtor halála váratlanul ért, jogtalannak és felháborítónak éreztem, öregebb vagyok, mint ő. Most beszélgettünk Szilágyi Tiborral – aggastyánok egymást közt – az egyik korán meghalt „aggastyán” éppen Ő, hiszen Bujtor csak 70 éves lett volna – azt mondogatják – amin a fiatalok nevethetnek – hát még nem volt öreg. Holott már legalább 20-25 éve öregek vagyunk. Mondta is nekem egy ismerős, hogy „nem öregszel”. Mondtam: persze, hogy nem, én ezen túl vagyok. Túl voltunk a beszélgetők mindannyian ezen, de akkor is, öregemberként is lehetne sokáig élni.
Buday Miklós: Kevés olyan település van, ahol Melocco Miklós szobra nem csak egyedül áll, hanem kettő is van belőlük. Balatonszemes nagyon gazdag lett ezáltal. Milyen érzelmek vezették e mű megalkotásához, hogy jutott ehhez a kicsit misztikus, eltakart figurához? 
Melocco Miklós: Rendes sírt képzeltem én, fejfával. De tudom, hogy színész volt. Tudom a színészet, a színpad, színház iránti tiszteletteljes rajongását. Szellemi életünknek komoly része a színház. Egy magyar ember, ha kulturált, annak Shakespeare nem idegen. Benne van a magyar kultúréletben a színház komolyan, réges-régóta. Ez a tisztelet, ami bennem megvan a magyar kultúra iránt, a színház iránt, ez a tisztelet megvolt Bujtorban is. Bennem pedig megvan a tisztelet Bujtor István iránt. Biztosan ismeri azt az érzést, hogy a tisztelet óriásira nő a halálhír hallatán. Ezért tisztelettel fejet haj a színház előtt ez a csuklya is, Anonymus is, a színházi függöny is, együtt, aminek a váza - hiszen halálról van szó – egy fejfa, egy kereszt. Így képzeltem én ezt a dolgot, és azért van benne Shakespeare-idézet, mert nekem – biztos van más is – amikor színészetről van szó, arról, hogy hogyan kell a színészeknek élnie, hogy miért él, nekem a Hamlet jut eszembe, ahol Hamlet oktatja a színészeket. Tudom, hogy Bujtor István erre azt mondaná: rendben van.
Buday Miklós: Lehetséges, hogy a színházi függöny köti össze a Latinovits-emlékművet és a Bujtor-síremléket?
Melocco Miklós: Igen, igen. A Latinovits-szobor itt Szemesen tulajdonképpen kilép a színházi függöny mögül. Még nincs egészen kint, mert meghalt. A XX. század már nem úgy gondolkodik, mint a XIX., nem úgy tesz, mintha szemtanúként életre keltene ezeréves dolgokat. Zichy Mihálynak elhisszük, hogy Ali pasa pont olyan volt, ahogy feküdt, és errefelé folyt a vére. Elhisszük. Mi viszont már nem vagyunk szemtanúk, és amit nem tudunk megidézni, mert nem lehet, mert meghalt, akkor arra csak emlékezünk és nem teszünk úgy, mintha itt állna előttem élőben.   
Buday Miklós: Mondják azt, hogy nem hal meg, akit az emberek a szívükben hordanak, és akár képzeletben, akár a filmvásznon vagy a színpadon újra megjelennek, és akkor találkozunk.
Melocco Miklós: Meglehet, de én ezt sose hittem el, sose vallottam. Ha valaki meghalt, aki nekem fontos volt, én fogyatékos lettem általa. Ő hiányzik belőlem. Megmondom, mi hiányzik, amit most például mondana arra, amit én mondok. A születő gondolatai már nem születnek meg. A volt gondolatait ismerem. Aki meghalt, nekem hiányzik, belőlem hiány.
Buday Miklós: Ha egy szobrász meghal, az alkotásaiban tovább él, hiszen újabb és újabb gondolatokat szül az az alkotás, amit 10, 20, 200, 1000 évvel azelőtt alkotott.
Melocco Miklós: Igen, de az új és az újat alkotó érdeme lesz. Legfeljebb az emlék nem hal meg, mert az a pontos beszéd. Feszty Árpád műve a Feszty-körkép, de a honfoglalás emléke nem hal meg, hanem általa az emlék él tovább, nem maga a honfoglalás.
Buday Miklós: Egyetértek. Azt gondolom, ezek az emlékművek azért fontosak, mert hordozzák a gondolatokat. Az alkotásnak van a művésztől függő tartalma, és van egy a szemlélőben létrejövő érzés, gondolatsor.
Melocco Miklós: Egyik forrása a másiknak, az igaz. Csak miután éppen temetőben vagyunk, és egy síremléket avatunk fel, az én gondolkodásom most „rendesebb”, mert abban van fájdalom.