Milyen lesz az idei nyár?

Reménykedünk jó időben, napsütésben, sok jó programban, régi és új barátok felbukkanásában, s már-már érezzük a kerti partik hangulatát a tábortüzek parázsló fényénél, a nyársonsültek illatával, a vacsora melletti borozgatások éjszakába nyúló mámorával, évődéseivel, vitáival, s nem számítunk árvízre, viharra, kidőlt fákra, leszakadt vezetékekre, kertek alatt osonó tolvajbandákra, szétáradó talajvizekre, kisstílű hivatali packázásokra, szél tépázta nyers valóságra. Még álmodozunk, s várakozunk. S ez most is feszít.

Az első nyiladozó tavaszi hétvégén, mikor Sándor és József melege már a lezárt, lefüggönyzött szobákba is nesztelen besuhan, kiűzi onnan a téli hideget, s átjárja a dohosodó rideg falakat, a vágyakat már nem lehet visszatartani többet. Irány a szemesi nyaraló! Látni kell azonnal és halaszthatatlanul, különösen a tavaly májusi rossz emlékű vihar tanulságaival emlékezetünkben, még hatványozottabb kíváncsisággal, milyen a kert, milyenek a fák, megfogta-e az ősszel ültetett kajszi… megvan-e minden... virágzanak-e már nagymama nárciszai ?

Igen a nárciszok!

Mint valami hírvivők, tündéri virágos staféták, a kikelet kis törékeny hírnökei jelentik számomra az első hívó szót minden tavaszon. Beszélgetnem kell velük sürgősen, s általuk nagymamával is, hisz az ő keze nyomát dicsérik, mikor minden áprilisban nyíló kelyheiket hálásan az ég felé emelik. Egyfajta transzcendentális találkozás ez, már-már rituálé. Bennük gyönyörködve a föld milliárdnyi csodáit is istenítem. Látványuk erőt és hitet ad, mely a mélyben gyökerezve a mennyekig emel. Ahogy várnak s integetnek felém a fénylő fehér szirmocskák, ahogy tündöklenek rajtuk csillogva a harmatcseppeken áttört első korai napsugarak, s ahogy milliárd szivárvánnyá bomlik e cseppekben a remény, szeretnék egészen beléjük bújni olykor, megfürdeni fényükben s friss illatukban. Érezni messzi üzenetüket, az egykori bársonyos, mosolygós nagymamai simogatást… érintésük oly ismerős, jóságos és megnyugtató, mint vigyázó szemek visszakacsintása régi tavaszokból az örök megújulás reményével, a tél fogságából eszmélődő föld mágneses, titokzatos és varázslatos őserejével.

A madarak már javában fészekhelyet keresnek maguknak sietve. Egy kis cinege a ház falára erősített gázóraszekrényt szemelte ki magának. Májusra már jól belakja otthonát, s máris a tojásain ül. A vörös mókus is ki-kiszökik odvából, s ugrándozik fürkésző kíváncsisággal a fákon, talál-e még valahol rágcsálnivaló diót, mogyorót? A vakondok sem nyughatnak. Naponta adnak elfoglaltságot. Sebaj – gondolom magamban – legalább a szezon végéig felszántják a kertet. Igaz a pázsit sem tart így túl sokáig, de a vadvirágos rétnek is megvan a maga romantikája szertelen burjánzásában.
Vizet árasztó tavaszi szellő perdül táncra olykor, lágyan simogatva, borzolgatva a réteket. Rügyek, szerelmek fakadnak s szerencsés századokban forradalmak is. Teljes erőbevetéssel eszmél a lét.

Szedem az illatos fehér nárciszokat, s mintha nagymama kezéből vennék ki minden szálat, ő pedig azt súgná titokban: itt vagyok, nem felejtettelek el benneteket! Remélem ti sem engem! E misztikus nárcisznyelven minden tavasszal erőt ad, újra és újra bátorít a kert szeretetére, s egymás szeretetére is egyben. Mintha láthatatlanul is fogná kezünket s mi is az övét, és ezáltal egymáséit is. Összetart bennünket még mindig, annyi év teltével, mint abroncs a rakoncátlan hordódongákat. A nyaraló meg a kert, biztos nyugodt fészek gyanánt, egybegyűjti a család le- és felmenőit rendre minden évben. Ezért fontosak a régi, több generációs családi házak, kúriák, az öreg fákkal, parkokkal meg a régiek emlékezetével. Tartást, büszkeséget kölcsönöznek. A családi „történelem” egy-egy szakaszának megtestesítői, s ettől a ma is más tartalmakat kap, bennük a jövő fényeivel együtt léteznek a kezdeti „pionírélet” lenyomatai és tanulságai is.

Mikor kristálytiszta az ég, s minden csepp párát felszárított már a delelő nap, a nárciszok hajladozó szirmai még gyönyörűbbnek, még csillogóbbnak látszanak, s az azúrkék sugárzásában a gyümölcsfák is egészen kitárják virágcsipkés menyegzői tüllruhájukat. Impresszionista táj. Festő ecsetjére kívánkozna. Megrendítően szép, valószerűtlenül való: megfoghatatlan harmónia.

Vibrál a lég

Táncolnak a fények, mint Nimfák a gyönyörök kertjében, úgy játszanak az érzékeinkkel. A kis káposztalepke épp hogy kikelt bábállapotából, s a végtelent ízlelgeti. A medvetalp rózsaszín fodrai itt-ott belekacagnak ebbe a nagy fehér pompába, s kihívóan csalogatják ők is a méhecskéket, mintha dúdolnának is valami gyönyörűséges édeskés dallamot. Dong és zsong a szorgos gyűjtögető sereg, nyüzsögve rajzik szét, s a kaptár telik. Vajon milyen lesz az idei termés? A varázslat bűvészei már munkában. Áldást várunk fentről, s közben fohászkodunk, jobb termésért, bőségért, boldogságért. A békés csend talán a meghallgatás, a beleegyezés jele, s a bölcs igazságé is.

Reménykedhetünk.

Még hallani a fűben a rovarok neszét, motozását, azt is, ahogy nő, nyújtózkodik és terebélyesedik a zöld. Mert ilyenkor rettenetesen nő, fékevesztetten, sebesen, dúsan, telten, tejszagúan és buján, szinte láthatóan, hersegve, ébresztve ezzel a finom érzékek addig szunnyadó vágyait, és titkos légyottokra hívják a teremtőt… s ettől hirtelen minden szertelen lesz és bódult, kihívó és megadó, birtokló és esendő. Aztán e nagy szent csendbe észrevétlenül lopóznak be a pezsdülő élet jelei, már hallik, ahogy lélegzik, suttog, sóhajt, hív, kiált, dorgál és dicsér. Már semmi nem maradhat mozdulatlan és közömbös többé. A szomszédoknál egymás után kigyúlnak este a fények, tárulnak rekedten a téli álmukból eszmélő nyaralók kapui, lárma szűrődik át a kerítéseken.

Ahogy közeleg a május egyre több helyen erősödnek fel ezek az élethangok, élesednek, zúgnak föl fura kánonban a fűnyírók, a civilizáció szent nevében belehasítva érdes harciassággal ebbe a nagy tavaszi idillikus ébredésbe. A föld mikrolényei ilyenkor megriadnak, neszelnek, összebújnak. De ez az ijedtség csak villanásnyi, megint erőre kap a lét hamar.

A víz még dermesztő. De a tér szabad, vonz, s az üde tóparti levegő nyers illatú bársonya és rezgése, a simogató, éltető napmeleg, a kert zegzugai, a kis neszek, csobbanások, a felrebbenő madárrajok, a természet megannyi apró életjele maga a szüntelen és kifogyhatatlan boldogságforrás. Vágyunk minden porcikánkkal ebbe az isteni szabadba. S jön vele kézen fogva a tettvágy is.

Mire a fagyizó is kinyit a sorompónál, meg a többi árus és büfés is elvégzi a tavaszi nagytakarítást, lassan benépesül a móló sétálókkal, biciklisekkel, vízre bocsátják az első vitorlásokat, a horgászok a zsákmányt mustrálgatják, fokozatosan lerázza magáról a falu téli fagyos álmosságát, s virágsziromként tárja fel mesés kelyhét észrevétlenül, s virít csalogatóan, mint a tavirózsa, amíg csillog rajta a fény.

Sejtjük és hisszük, a boldog tavaszból csak szép nyár bontakozhat…

Talán optimisták is lehetünk legalább egy villanásnyira a tavasz e húsvét illatú megszentelt ünnepi perceiben, még ebben a gondokkal, pénzhiánnyal, szegénységgel és szomorúsággal teli mai világunkban is. Az öröm pedig mindig éltet és újrateremt. Most már igazán felsóhajthatunk megkönnyebbülten: végre elmúlt a tél!

Juhász Gyula szép sorai jutnak eszembe: