Hogy-hogy nem? - szegeznénk mellének a kérdést méltatlankodva. Hisz még annyi mindent meg kellene csinálni..., hát hogy gondolja ezt? Az első meglepődés után hirtelen elkomorodunk, és megpróbáljuk megérteni a jelent, s egyúttal a múltat is. Milyen könnyű is volt az életünk, amíg mindig kéznél volt valaki, aki rögtön ott termett, mikor hívtuk. S ezt magától értetődőnek is vettük. Vajon megbecsültük ezt az állandó készenlétet? Jött rendíthetetlenül, motorjával, diszperzites vödrével, benne a szükséges szerszámokkal, olykor utánfutóval, meg a benzines fűnyíróval, s hozta egész lényét, jóakaratát, pontosságát, szorgalmát. Nekünk meg nem volt más dolgunk, csak elsorolni az épp aktuális teendőket.

De Jani bácsi most nem jön. Hiába várjuk, hiába hívjuk, hiába érvelnénk.
Jani bácsi ugyanis beteg.
Tegnap még megígérte. Még benne volt az akarás, meg a vágy, mert szerette, amit csinált. Ez volt az élete. Nem más, csak ez. A munka. A szüntelen és szépen végzett, becsületes, megbízható munka. Semmit sem csinált fél szívvel. Úgy dolgozott, ahogy azt József Attila is megfogalmazta: \"pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen\"… ahogy érdemes. A zsigereiben volt, ezt hozta magával valahonnan nagyon messziről, ősi hagyományok távlatából és mélyéről, ahol a nagyon öreg fák is gyökereznek. Hozta a szorgalmat, az emberséget és a munka szeretetét az ősidőkből, s büszkén vitte, amit elődeitől kapott, mint valami láthatatlan stafétát.
Hozzátatozott Szemeshez, mint egy régi bútordarab. Mindig meg lehetett találni, ha máshol nem, hát a „bázison”, a Pósa Lajos utcai nyaraló garázsában berendezett rögtönzött műhelyben. Ha ott nem, akkor még otthon a kora reggeli órákban, vagy valamelyik nyaraló kertjében, de lehetett üzenetet is hagyni neki kis cédulán, a garázsajtón lévő szögre akasztva, hogy hova jöjjön, mikor és mi lenne a feladat, hol kell vízteleníteni, vakolni, füvet nyírni, kertet rendezi, zárat, vízvezetéket javítani, bontani, betonozni, csőtörést elhárítani, gallyazni és még ki tudja mi mindent. Jani bácsi mindig mindenben rendelkezésre állt, mint valami jól szervezett intézmény, s észrevétlenül egész egyszerűen a jobb kezünkké vált. S ez nagy nyugalommal töltött el bennünket. Hétvégén, ünnepnapokon, ha esett, ha fújt, kora reggeltől késő éjszakáig egyik nyaralótól a másikig repdesett.

Különös jelenség volt, ahogy néha a motorjához vont utánfutóval robogott a falun keresztül, hol itt, hol ott felbukkanva. Rügyfakadástól késő őszig, amíg az utolsó vitorlást is ki nem emelték a kikötőből mindent elvállalt, amit csak tudott. Nem volt olyan, amire ne talált volna ötletes megoldást, sőt olykor még alkatrészt is biztosított, ha nem is mindig vadonatújat, megkímélve a beszerzés fáradalmaitól a kedves megrendelőt. Csak egy helyen nem volt látható soha, a kocsmák delejes környékén… ott még véletlenül sem.

Épp tizenkét éve, hogy átvettem családunk nagyasszonyától, szemesi nyaralónk megálmodójától és megteremtőjétől, a nagymamámtól, mit sem sejtő „kényszerű önkénesként” a tulajdonlással együtt járó nyaralófenntartás gazdaszerepét is. Ebben a nem mindig hálás szerepemben hatalmas terheket vett le a vállamról már maga a tény, hogy volt egy kiszámítható, megbízható segítségem: Jani bácsi.

Egy hűvös csatakos szeptemberi hétvégén Szemesre készültem vízteleníteni. Előző este hívom Jani bácsit, ahogy szoktam, hogy bejelentsem, másnap érkezem, s délben várom, mert még lenne némi apró javítanivaló is. Rá is bólintott szokás szerint. Aztán reggel mikor megerősítésként hívtam volna még egyszer a vonatról, a telefon másik végéről szenvtelen géphang válaszolt: a hívott nem kapcsolható. Rosszat sejtettem. Délben felesége, Marika néni jelezte, hogy Jani bácsi nincs jól, alszik, hívjam este. Nem megy már le – summázta rövid tárgyilagossággal. Azért este még megpróbálkoztam, s megint rácsörögtem. Gyengének érzi magát – erősítette meg most már Jani bácsi a korábbiakat - még a ház körül dolgozgat egy kicsit, de már nem megy le a nyaralókhoz. Fél, nehogy kimelegedjen a sok gyógyszertől, s a hidegben megfázzon. Aztán sietett gyorsan hozzátenni, hogy eloszlasson minden kételyt: „Azt hiszem ez már végleges lesz”.
Végleges… visszhangzott bennem a szó még egy jó darabig. Aztán kérdéssé változott: mi az, hogy végleges?
Látszólag belenyugvóan mondta ezt, de azért volt valami rejtett szomorúság is ebben az egy mondatban, a valószínű búcsú fájdalmából felszakadó szomorúságé. Mintha lelkével belelátott volna sorsa nagy könyvébe.
De még azért szórakozottan felsóhajtott, mintha mentegetőzni akart volna: „A víztelenítés nekem nem munka. Szerettem csinálni mindig”.
Nem lepett meg teljesen ez, hisz már tavasszal, nyitáskor is utalt rá, hogy valami nincs rendben nála.
„Katt-aszt-rófa” – horkant fel félig viccesen, félig rezignáltan, mikor hogyléte felől érdeklődtem, s azt is elárulta, hogy megjárta már többször a siófoki onkológiát. Nem látszott megtörtnek, szomorúnak, nem sajnáltatta magát. Elmondta, aztán folytatta, amit elkezdett.

Elnyűhetetlen és konokul kitartó, céltudatos munkásember sajátos világképpel, amelyben minden egyszerű, kristálytiszta és kiszámítható, s akinek a mocskos anyagiak mintha mit sem számítottak volna. Csak az számított, hogy azoknak, akik hívják, odategye a szívét és a lelkét. Vajon ki venné át tőle ezt a stafétát manapság? Mindig arról panaszkodott, hogy nincs segítsége. A fiataloknak ez a mindenesség valahogy nem fekszik manapság. „Nem találja meg őket a munka” – viccelődött néha. Máskép viszonyulnak mindenhez, az emberekhez is, meg az egész élethez is...
Nagy-nagy tisztelettel viseltetett megbízói iránt, s ezt „méltó” megszólítással, illő címmel és ranggal is megpróbálta mindig kihangsúlyozni. Ki doktor úr volt, ki professzor úr, főorvos úr, vagy valamis más. Egy biztos, rangja volt mindenkinek. Mikor először Anna nagyságának szólított engem, hirtelen megütköztem rajta, szinte elszégyelltem magam, mivel is érdemelhettem ki ezt a nem mindennapi rangot? Századfordulós regények úri világának nyelvezetét éreztem kissé hamiskás cinkossággal visszacsengeni a szavaiból. Aztán végül ráhagytam, legyen úgy, ahogy mondja. Végtére is, súlyosabb érvek hiányában, miért is tiltakoztam volna?

Aztán hirtelen jött ez a lucskos esős hideg ősz, ami nemcsak a napsugarakat fakította meg már szeptember elején, hanem a csípős pára meg a melankólia is rátelepedett mindenre, s még jobban beárnyékolta az emberek különben sem rózsás hangulatát. Pál Jani bácsival is kekeckedik a rideg ősz. Ritkán engedi már lejönni a házból. Megköti és magába zárja. Lassan megadásra is készteti. Alkonyatkor talán néha a naplemente felé fordítja tekintetét… a hegyek felé a túlparton… de még ott bandukol a két partot átívelő aranyhídon, az arany élet hídján, mondhatnánk így is, s közben hátra-hátra tekint. Talán nézi, mit hagyott maga mögött, s közben egyre közebb kerül a túlparthoz. Hogy valóban mit gondolhat ilyenkor? Csak ő tudhatja igazán. A szüntelen körfogásban közben észrevétlenül egymásba fonódik a tegnap a mával, a ma holnappal, s az új nappal új generációk születnek, s indulnak új célokkal új horizontok felé. Jani bácsi mintha egyik utolsó képviselője lenne egy letűnő kor távozó generációjának. Azért csendben és szerényen letette ő is a maga építőköveit az emberiesség, a munkatisztelet és a szeretet képzeletbeli katedrálisába. Ezzel is szinte önkéntelenül megerősítve Müller Péter találó megállapítását, miszerint „az egyszerű emberek hordozzák az értelmes igazságot”.

Jani bácsi nagyon hiányzik a partról, és sokáig még hiányozni fog. Jönnek majd mások természetesen, mint ahogy a nap is mindig felkel, de közben az új nappal lassan minden megváltozik. Mi magunk is.
Tempora mutantur et nos mutamur in illis.

Köszönjük Jani bácsi a sok segítséget, köszönünk mindent. A Jóisten segítse meg nehéz küzdelmében!

Varga Bótos Anna