Amikor berobog a vonat a balatonszemesi vasútállomásra, a vasúti kocsiból kiszállva olyan lesz a kedve az érkezőnek, mint amilyen fogadtatásban részesül. Igaz, nem a pokol tornácára csöppen (bár a mennyország kapujától még elég messze), de a reménye érezhetően kezd hanyatlani. Az érkezés örömét a sivár elhanyagoltság szomorkás képe hangolja borúsabbra. A peronról nézve ugyanis, mintha megállni látszana az idő, sőt mintha visszafelé forogna kereke. Hol van innen a hőn áhított nyugat-európai „living standard”, a svájci vagy ausztriai vasútállomások kedélyessége, tüchtig tisztasága, színes virágos vidámsága, amely a jó gazda gondosságát dicsérheti? A kádárizmusból ottfelejtett ütött-kopott kő virágtartókban már a nyár közepén elvadult, gaztengerben fuldokló, szürkésen senyvedő egynyári növények szomorú sorfala fogad, az elmúlás melankolikus üzenetével. Szemet szúr és lehangol. Az égiek gondoskodásán túl emberi kezet - az ültetés aktusát leszámítva - aligha láthattak. A kirakat ezzel szemben, a turisták vonulásának fő csapásirányában, másképp néz ki persze, a szökőkutas csinos terecske és a barokk homlokzatú állomásépület az előtérben nem árulkodik arról, ami a kulisszák mögött van. Már-már azon gondolkodtam a minap Szemesre érkezve, kimentek legalább egy-két begóniát az enyészettől, s kertünkben feljavítom őket. De mivel nem akartam a virágtolvajlás bűnébe esni, tervemről azonnal le is mondtam, szívemben a részvét elfojtott bánatával. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor mondjuk a klagenfurti vasutasok delegációja a balatonszemesi kollégáktól fog leckéket venni köztéri dekoráció tárgyában (s akkor még az illemhelyekről nem is szóltam)? Summa summárum az állomásnak van ugyan gazdája, de a peronról úgy tűnik mintha mégse lenne, s látszólag senkinek sem szúrt szemet, főszezon ide vagy oda, a gazos virágtartók látványa, mert nem akadt sem vasúti dolgozó, sem polgártárs, aki ezt nehezményezte, uram bocsá’ esetleg orvosolta volna. Nem is lenne ezek szerint igényünk szebbre, jobbra?! Az elhanyagoltság orwelli látványánál még az is többet érne, ha teljesen kivonnák a forgalomból a divatjamúlt örökségként visszamaradt köztéri kövületeket, vagy ha már annyira ragaszkodnak hozzájuk legalább törődnének vele. Elég lenne egy cseppnyi jóakarat, ami még pénzbe sem kerülne.

A másik neuralgikus pont a móló. A régit már rég nem siratom, hisz hiába is tenném. Azonban a pusztító gazdátlanság itt is egyre inkább szemet szúr. A móló végének kövei között évek óta burjánzik az elhanyagoltság. Az elhullatott magvakból a kövek közül kinövő vadhajtások, borzas fák, kajla cserjék és tarackok egyre jobban elszaporodnak (a jobb oldali mólon dettó). Kutyasétáltatók, éjszakai horgászok is igencsak otthagyják névjegyüket. Rovarok, szúnyogok, csúszó-mászók vernek alattuk, bennük és a kövek között tanyát elkeserítően, rontják az összképet, komfortérzetünket. A móló befejezetlensége is lehangoló. A nyers beton padka, amire már valahogy nem jutott az eredeti büdzséből burkolat, a kilátszó armatúravasak, amelyeket ugyan a gondos nyaralók a maguk módján ártalmatlanná tettek, nemcsak a szépérzéket borzolják, hanem rövid úton szitává koptatják a fürdőruhát, tönkreteszik a törölközőt, egyszóval nap mint nap bosszúságot okoznak. A puccos új hajóállomás tőszomszédságában, mint valami periférián egyre inkább a slumosodás félreérthetetlen jelei kezdenek megmutatkozni. Mintha a gazda tekintete rövidlátás tüneteit produkálná, és nem érne vagy nem is akarna elérni a neuralgikussá váló pontokig. Hiába vannak lelkes nyaralók, akiknek még az eldobott csikk is szemet szúr, s időnként kis nejlonzacskóba likvidálják a szétdobált szemetet, de mintha az intézményi gondoskodást ilyen elszigetelt megnyilvánulások mégsem pótolnák teljesen.

Mindezek a példák az alacsony igényszintet és a világ dolgaira még nem eléggé nyitott közgondolkodást sejtetik, amely még mindig nem akar tudomást venni arról, ami nem közvetlenül a saját, szűk, privát érdekszférájába tartozik.

S hogy ne csak negatívumokat említsek, hál’ istennek mindig akad példa arra is, hogy az emberek készek összefogni a jó ügy érdekében, ha akad valaki, aki a sarkára áll, mozgatja a dolgokat, és felvállalja a szervezőmunkát. Egy forró júliusi napon megjelent a kapunk előtt egy kedves fiatal hölgy, nagy romantikus szalmakalapban és hosszú nyári ruhában, mint valami mesebeli kertésznő. Elmondta, ő is Szemesen nyaral, és szerényen megkérdezte, hogy a vasúti töltés újonnan ültetett nyárfái közül a telkünkkel szemben lévő patronálását elvállalnák-e ? Ez a patronálás a rendszeres locsolást jelentené. Hogyne szíves örömest, miért is ne! - vágtuk rá azonnal. Hisz ha kertészeti ismereteink nem lettek volna eleve annyira hiányosak, már előbb is megtettük volna ezt, s akkor nem száradt volna ki az első telepítés. Öntudatos szomszédunk bizonyára minden facsemetéhez talált azóta patrónust, s remélhetőleg meg is érhetjük a kis nyárfák felnőtté válását, s majdani önállósulását is. Így is lehet gazdája az ember mindannak ami körülveszi, a házának, az utcájának, a falujának, a hazájának. Reméljük, az ilyen gondoskodás, összefogás egy kis szeretettel ötvözve, meg is hozza a gyümölcsét, követőkre talál, s akkor egyszer még lehet szép virágos a szemesi vasútállomás peronja is, gondozottabb a móló vége, nem égnének ki a vasúti töltés fái, igényességünket, önbecsülésünket is visszanyernénk, egyszóval jobban érezhetnénk magunkat a saját bőrünkben.

A közelgő önkormányzati választás pedig megfelelő alkalom lehet arra, hogy az emberek olyan jó gazdának adjanak bizalmat a következő ciklusra, aki kellő gondossággal sáfárkodik majd a rá bízott értékeinkkel.

Varga Bótos Anna